2017. június 12., hétfő

Kijev



Eddig három alkalommal fordultam meg Kijevben, s mindannyiszor más arcát mutatta a város. Az első út alkalmával a városra zúduló hatalmas hótömeg okozta körülményekkel kellett dacolnunk, míg bő egy évvel később, a fehérorosz útról hazafelé jövet már az Euromajdan forradalmat követő szomorú és egyben káoszos állapotok fogadtak minket. Az élet úgy hozta, 2017-ben harmadszorra is az ukrán fővárosba vitt az utam, mely teljesen új impulzusokat hozott Kijevvel kapcsolatban.

Mindhárom út során tanultam valami újat Kijevről, ami hozzásegített a város megértéséhez, s nem mellesleg felejthetetlen élményeket adott...


  
2014. május 21-22. - A poszt-forradalmi Kijev
 http://rokavar.blogspot.hu/2014/09/minszk.html

2017. április 21-25. - Kijev és a hoki VB
http://rokavar.blogspot.hu/2017/06/kijev.html



Kijev



Előzmények

Mindig is nehéz dolgom volt, ha Kijevről kellett véleményt formálnom. Hiába volt lehetőségem immár két alkalommal is az ukrán fővárosban járni, valahogy mindig olyan extrém körülmények fogadtak, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a város valódi arcát megismerhessem. 2013 márciusában méteres hó, míg bő egy évvel később poszt-forradalmi állapotok uralkodtak Kijevben. A főváros legforgalmasabb sugárútját, a Khreshchatykot például még sosem láttam rendeltetésszerű  használatban: 2013-ban több sífutó próbált ott közlekedni, mint autó, 2014-ben pedig a felkelők katonai sátrai sorakoztak az út teljes hosszában. Emlékszem a Majdan kiégett épületeire, az ukrán és EU-s zászlókkal, valamint forradalmi plakátokkal teleaggatott hatalmas karácsonyfa szerkezetre, és az áldozatok fényképei alatt gyújtott számtalan mécsesre. Akár az időjárás, akár a történelem viharai tépázták a várost, mindig volt egy olyan érzésem, hogy Kijev valahol mégiscsak egy szerethető hely, csak jó lenne végre normális körülmények között is látni. 

Az élet – és nem mellékesen a Nemzetközi Jégkorong Szövetség – azonban gondoskodott róla, hogy rövid időn belül harmadszor is ellátogassak az ukrán fővárosba, amikor Innsbruck ellenében, nagy meglepetésre Kijevnek adta a 2017-es Divízió I/A jégkorong világbajnokság rendezésének jogát. Bár őszintén reméltem, hogy Innsbruck lesz végül a befutó, a szívem mélyén valahol örültem, hogy az ukránok végre megkapják a lehetőséget egy ilyen színvonalú torna lebonyolítására, mely hatalmas jelentőséggel bírna a háborúval sújtott ország jócskán megtépázott jégkorongos megítélésének. Sokan már elfelejtették, de a két évvel ezelőtti krakkói vébét is eredetileg Ukrajnában rendezték volna, de a donyecki helyszínen hónapokkal később sem csillapodtak a fegyveres összecsapások, így a jégkorongtorna rendezését végül a lengyelekre bízták.
A sikeres idei VB rendezés tehát presztízskérdés volt az ukránok számára, ám a gondok ezúttal is csőstől jöttek. A legnagyobb problémának ezúttal a helyszín mutatkozott, mely rövid időn belül egy másik jelentős világeseménynek, az Eurovíziós Dalfesztiválnak is otthont adott volna, így azonban a két rendezvény elő- és utómunkálatai ütköztek volna. Nagy nehezen végül megszületett a kompromisszum, s zöld utat kapott a kijevi hoki VB.

Ez pedig csak egy dolgot jelenthet – nekem ott a helyem! Útitársra ezúttal nem számíthattam, mivel Andinak a munkahelyváltás miatt spórolnia kellett a szabikkal, Petit pedig nem villanyozta fel túlságosan egy kijevi kirándulás lehetősége. Eleinte Gábor még mutatott némi érdeklődést, de végül ő is visszatáncolt a gondolattól, így egyedül maradtam. Ha már így alakult, igyekeztem legalább a CouchSurfingen keresztül helyiekkel megismerkedni, akik szállás mellett társasággal is szolgálhatnak.

Pár nappal az indulás előtt találtam szállásadót, kötöttem utasbiztosítást és felkészültem az útra, amikor Gábor újságolta Facebook-on, hogy – más apropóból ugyan – ő is Kijevben lesz ebben a néhány napban.

Aztán elérkezett az indulás napja… 


1. nap – Érkezés Kijevbe (2017. április 21.)

Hajnali 5.10-re húztam fel az ébresztőt, de félálomban alaposan benéztem időt és tévedésből már 4 órakor felkeltem. Már kezdtem volna felöltözni, amikor végre eszméltem, hogy maradt még egy bő órám aludni, úgyhogy nagy boldogan visszabújtam az ágyba.
Bár azonnal visszaaludtam, az 5.10-es ébresztőt ezúttal sem bírtam megvárni, pár perccel a csörgés előtt felriadtam. Gyorsan felöltöztem, rendbe szedtem magam, s mivel jól álltam idővel, leültem az étkezőasztalhoz megenni a tegnap este készített szendvicsemet.
Reggeli után bementem még adni Andinak egy puszit, majd lecuccoltam az autóhoz. Hiába volt április vége, röpködtek a mínuszok és úgy befagyott a Mondeo, mintha csak tél közepe lett volna. Gyorsan lekapartam a jeget a szélvédőről, de furcsamód az ablakokat belülről is jég borította. Ez a 10 percnyi jégtelenítés nem igazán volt belekalkulálva az indulásba, úgyhogy amint vállalhatónak tűnt a kilátás, elindultam. Alig fordultam ki a sarkon, még az a része is bepárásodott az ablaknak, ahol eddig kiláttam, úgyhogy félre kellett húzódnom. A háromnegyedre megbeszélt helyett csak 6 előtt 5 perccel értem Apáékhoz, ahol további 15 percnyi késést szedtünk össze. Szerencsére az M0-áson jól tudtunk jönni, így 6.40-re már kiértem a reptérre.

A gépem 8.20-kor indult, s mivel az utazóközönség egy jó része magyar mezt vagy piros-fehér-zöld sálat viselt, gyaníthatóan a magyar szurkolótábor első hulláma ezzel a Wizz Air járattal igyekezett Kijevbe. Sőt, az utasok között felismertem az egykori kiváló hátvédet, Szélig Viktort és a Magyar Jégkorong Szövetség főtitkárát, Kovács Zoltánt is. 
A bő másfél órás repülőút legnagyobb részében enyhe, de folyamatos turbulencia rázta a gépet, s bár a leszállás is meglehetősen billegősre sikeredett, helyi idő (GMT+2) szerint 11-re sikeresen megérkeztünk Kijev (Київ) Zhulyany repülőterére.
Útlevélvizsgálat után leültem egy padra megenni a második szendvicsemet, majd váltottam némi pénzt. Döbbenet volt látni, mennyire meggyengült az ukrán hrivnya (UAH) a forinthoz képest néhány év alatt. (2013-ben még 29,5 Ft-ot ért 1 hrivnya, s míg 2014-ben 19 Ft-ot, most már csak alig 10,9 Ft-ot kértek érte.)
Ezután kértem ingyenes várostérképet a turista információs pulttól, majd kisétáltam a közeli trolimegállóba. A már jól ismert #22 troli hosszas várakozás után sem akart befutni, úgyhogy amikor az egyik érkező marsrutkára felszállt egy srác, megkérdeztem a sofőrt, hogy megáll-e a Shuliavska (Шулявська) állomásnál. A bácsi morgott valamit, majd egy hanyag mozdulattal intett, hogy szálljak fel. A marsrutka (iránytaxi) rendszerét már jól ismertem – a jegy árát, ami jelen esetben 5 UAH, a sebváltó mellé leterített szőnyegre kell dobni, s ha van visszajáró, akkor a sofőr – a multitasking és a KRESZ határait feszegetve – kiválogatja az aprót, miközben egy kézzel kormányoz, dudál és kezeli a sebváltót. Már azon sem lepődöm meg, amikor hátulról pénzt nyomnak az arcomba, ugyanis a hátul ülők sokszor nemes egyszerűséggel előreadogatják a jegy árát, majd a sofőr ugyanazon az „útvonalon” hátraküldi a visszajárót. A jegyet nem véletlenül hagytam ki a felsorolásból, az ugyanis teljességgel hiányzik a rendszerből. (Hogy ez miként felel meg az adózási előírásoknak, az mai napig rejtély.)
Ez a marsrutkák általában nem a legmodernebb járgányok közül kerülnek ki, de a mostani kocsi egy különösen ritka csotrogánynak számított. Szerintem a kilométeróra számlálója már háromszor kiakadt, annyit rótta az utakat, pedig gazdája igyekezett a mennyezetet is – ízlésesnek távolról sem mondható – rojtos szőnyeggel borítani, hátha feldobja a hangulatot. Az nagyobb segítség lett volna, ha mondjuk bemondják az egyes megállók nevét, mert így nagyjából fogalmam sem volt, merre járhatunk. Az egyik ismerős részhez érve, önkéntelenül is a mellettem ülő fiatal hölgyhöz fordultam („Shuliavska?”), aki az ablakon kimutatva hevesen bólogatott. Még épp időben, így pont le tudtam még szállni ott, ahol eredetileg is akartam.
Itt a Shuliavska (Шулявська) metrómegállónál vettem tokent, azaz metrójegyül szolgáló kis kék korongokat, egyenként 4 hrivnyáért (kb. 45 Ft), majd elmetróztam a világ legmélyebben fekvő (105,5 méter) állomásához, az Arsenalnához (Арсенальна). Korábban már több ízben jártam ezen a neves állomáson, ahol jó 10 percig tart csak az, amíg az ember mozgólépcsővel feljut a felszínre. 
Innen korábban mindig a Lavra felé indultam el, ám most kivételesen az ellenkező irányt választottam, mely a Marijinszkij Parkba (Маріїнський парк) vezetett. 
A kellemes kis park még amúgy is felfedezendő terület volt számomra, mely kimaradt az eddigi kijevi látogatásokból. Séta közben írtam egy SMS-t Gábornak, hogy megérkeztem és szóljon, amikor ráér összefutni, majd kimentem az egyik Dnyeperre néző kilátóteraszhoz. Mivel a fák eléggé belelógtak a képbe, gyakorlatilag azonnal fordultam is vissza, de azzal a mozdulattal beleléptem egy frissen lebetonozott járdaszeletbe, melyre mindössze néhány kósza tégla igyekezett felhívni a figyelmet. Hát, ez a műremek sem lesz hosszú életű, mivel az én bakancsnyomom mellett már legalább két másik mintázatút fel lehetett fedezni, úgyhogy alig maradt érintetlen felület a betonozott részen.
Keresztülsétálva a parkon újabb meglepetés ért, amikor népszerűsítendő a hokivébét, ukrán válogatott mezbe öltözött fiatalok suhantak el görkorival mellettem, a résztvevő országok zászlóit lengetve. Nahát, teljesen feldobott a látvány, az eddigi külföldi divízió-I-es VB helyszíneken nem igazán tűnt úgy, hogy bármilyen erőfeszítést is vinnének az esemény reklámozásába, itt legalább látszott, próbálkoznak valamivel.   

A park túloldalán az ukrán elnök hivatali rezidenciájául szolgáló, barokk stílusú Marijinszkij palota (Маріїнський палац, Mariyins'kyi palats) és az ukrán Parlament (Будинок Верховної Ради) található. 
Előbbi éppen átfogó felújításon esett át, utóbbit pedig amúgy is csak kívülről lehetett megcsodálni.
Az előttük elterülő tér széléről viszont nagyszerű kilátás nyílt Kijev távolabbi, lakótelepi panelházakkal borított kerületeire és a Dnyeper partjára. 
A kilátóterasz mellett egy vicces filmoperatőri szék és kamerát ábrázoló bronzszobor volt kiállítva, mely szinte kínálta magát, hogy egy fotó erejéig beleüljenek a járókelők. Társaság híján én jobbára csak Ludwigot tudtam megörökíteni a szoborral, míg a mögöttem várakozó bácsi a kutyáját ültette az operatőri székbe. 
A palota mögött elterülő parkon átvágva végül a Dinamo Kijev focicsapatának stadionjánál lyukadtam ki. 
Innen a szomszédos dombon kialakított Khreshchaty Parkba (Хрещатий парк) gyalogoltam fel, ahol több érdekes látnivaló is sorakozik. Ilyen például a 19. századi víztoronyból kialakított Vízmúzeum (Водно-інформаційний центр), mely Kijev vízhálózati rendszerének történetét és vízfelhasználási eljárásait mutatja be. 
Tőle kicsivel lejjebb a domboldalban a Kijevi Akadémiai Bábszínház (Київський академічний театр ляльок) mesebeli palotára emlékeztető épülete érdemel figyelmet, ahonnan fülbemászó klasszikus zene szűrődik ki, a járókelők nagy örömére. 
Innen már egyenesen a Majdanra mentem, ahova Gáborral beszéltem meg a találkozót. Kijev főtereként is emlegetett Függetlenség tere (Майдан Незалежності, Maidan Nezalezhnosti), röviden csak Majdan, volt a fő gyújtópontja a 2014 februári kormányellenes tüntetéseknek, amelyek azután törtek ki az ukrán elnök, Viktor Janukovics mégsem írta alá az Európai Unióval való társulási szerződést és nyíltan inkább az oroszokkal kívánt szorosabb kapcsolatot kiépíteni. 
Ennek hatására tömegtüntetések törtek ki országszerte, melyeknek fő gócpontja a főváros, Kijev volt, azon belül is a Majdan. A békésnek induló tüntetések végül véres összecsapásokba torkolltak, melynek folytán 80-nál is több, fegyvertelen tüntető halt meg és ezrek sebesültek meg. Janukovics hatalmát végül sikerült megdönteni, a letaszított elnök pedig menekülni kényszerült. 
A grandiózus a tér közepén magasodó oszlop tövében vártam Gáborra, miközben figyeltem az emberek forgatagát, majd készítettem néhány képet a tér egyes pontjairól. Néhány perc alatt megtaláltak a donyecki árváknak gyűjtők, a sólyomsimogató és fehér galambot tartó emberek némi apróért esedezve, nem győztem lerázni őket. Egyedül az egyik galambos kisfiúnak végül adtam néhány forintot, mivel ő nem tukmálta annyira agresszívan rám a galambját és megelégedett néhány magyarországi érmével. 

Végül Gábor is befutott, széles mosollyal az arcán. Jó volt újra viszont látni, mióta kint él Krakkóban, évente alig egyszer van alkalmunk találkozni. Ebéd gyanánt az egyik kedvenc kijevi éttermembe, a Két libába (Два гуся) ültünk be, mely itt a Majdan mellett található.
 
Én stílszerűen kijevi csirkét kértem hagymás krumplival és gombás, uborkás, kapros salátával. Miután Gábor is választott, kértünk egy-egy korsó jófajta ukrán sört, majd leültünk ebédelni. Evés közben volt mit kitárgyalni, hiszen ezer éve nem beszélgettünk így személyesen. Mesélt a terveiről, ugyanis több ponton változtatni akar az életén. Ennek egyik fő pontja, hogy bő 5 év után el fogja hagyni Krakkót, és szeptembertől vélhetően Berlin felé veszi útirányt, ahol talán könnyebben megtalálhatja azt a munkát és életet, amire igazán vágyik. 
Közben persze igyekszik nagy kanállal habzsolni az életet, új dolgokat kipróbálni, sokat csajozni, sportolni, toastmasterezni és aktív társasági életet élni.
Ebéd után készítettünk egy közös képet a Majdanon, majd Gábor javaslatára egy közeli francia cukrászdát (Éclair Little Artwork) kerestünk fel, némi desszert után nézve. A rendkívül guszta süteménykínálatból végül egy hosszúkás, karamelles, krémes rudat választottam, melynek a tésztája könnyed volt, mint a képviselőfánké. 
Gábor persze az édes élvezetek közepette kihasználta az ingyen wifit némi Tinderezésre, hátha körvonalazódik egy randi estére.
Ezt követően rövid városnézésre indultunk a Szent Szófia irányába. Az első főbb látnivaló az aranykupolákkal borított Szent Mihály-székesegyház (Михайлівський золотоверхий монастир) volt, mely előtti téren valamilyen Kinder-tojás által szponzorált vursli lett kialakítva, Kinderes játszóházzal, Kinderes gyerekvasúttal és hatalmas, festett húsvéti tojás kiállítással.
Bekukkantottunk a templomba, majd haladtunk tovább a közeli Szent Szófia-székesegyház (Собор святої Софії) felé. 
A templom előtti teret több tucatnyi festett, óriás hímes tojás borította be, melyhez egy jó adagnyi giccses húsvéti dekoráció is társult. 
Az egyik csibés-Kinder tojásos kompozíció annyira röhejesnek hatott, hogy a poén kedvéért Gábor is örömmel beállt volna pózolni oda egy kép erejéig, de egyszerűen nem bírtuk kivárni, míg a lelkes szülők és izgága gyerekeik végeznek a fotózkodással.
Ha már itt jártunk, a világhírű katedrálisba is be szerettünk volna nézni, de a pénztáros hölgy jelezte, hogy alig 10 perc van zárásig, annyi idő alatt vétek lenne végigrohanni a templomot, így jobbára csak a templomudvarra és a harangtoronyba szóló jegyet kértük. 
Utóbbiba azonnal fel is másztunk, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a templom előtti téren lévő húsvéti forgatagra, a Szent Mihály-székesegyházra és a környező kerületre. 
Ezután tettünk egy sétát a belső udvarban, majd a keleti kapun távozva a Volodimirszkán haladtunk tovább. 

Pár száz méter múlva a történelmi Kijev egykori várerődjének legfőbb átjárójánál, az Aranykapunál lyukadtunk ki. Az érdekes, farönkökből és vöröstéglából épült építménnyel szemben Gábor váltott némi pénzt, majd sétáltunk tovább a forgalmas Volodimirszka mentén.
Elhaladtunk az Ukrán Nemzeti Operaház (Національна опера України) előtt, majd onnan egy háztömbnyire, a szokatlan, mély bordó színben pompázó Taras Shevchenko Egyetemhez (Київський національний університет імені Тараса Шевченка) értünk. 
Gábor felvetette, hogy akár bekukkanthatnánk, úgyhogy nagy lazán besétáltunk az egyetem főbejáratnál. Persze a biztonsági őr rögtön utánunk szólt, hogy ide csak úgy nem jöhetünk be, hacsak nem vagyunk diákok, vagy valamilyen egyetemi küldöttség tagjai. Mivel azonban látta, hogy csak az őszinte turistás kíváncsiság vezérelt minket, mesélt néhány szót az egyetem történetéről, a leghíresebb professzorokról és megengedte, hogy lefotózzam az előcsarnok színes festett üvegablakát.

Ezután épp beszéltünk volna meg, hogy merre tovább, amikor az órámra tekintve realizáltam, hogy már este 7 is elmúlt, ideje volt felkeresni a szállásadómat. Elköszöntem Gábortól, de leegyeztettük, hogy vasárnap vagy hétfőn még összefutunk és csinálunk valamilyen közös programot. Ezután a közeli Universytet (Унiвеситет) metróállomás felé vettem az útirányt, ahonnan egy átszállással elmetróztam a M3 (zöld) vonal végállomására, a Syrets (Сирець). A magyarul kissé vicces hangzású („sziretsz”) megálló nagyjából 5-10 percnyi sétára található a CouchSurfinges szállásadóm, Helena otthonától. Alig érkeztem meg a régi társasház bejárata elé, egy lány szólt le integetve az emeletről – Helena volt az. 

Gyorsan lesietett beengedni, majd felérve a lakásba bemutatott anyukájának, mint új vendéget. Rendkívül kedves, szolid, érdeklődő lány benyomását keltette, aki amúgy szabadúszó könyvillusztrátorként dolgozik. Több mesekönyvnek is ő készítette a rajzait, s mivel rendkívül érdekesnek találtam mindezt, az egyiket meg is mutatta. A könyv egy aranyos szürke bociról szólt, aki a gazdája kislányának segítségével megszökik, hogy elindulhasson felfedezni a világot. Közben persze mindenféle kalandokba keveredik, többek között hőlégballonozik is, mígnem a végén visszatér a kislányhoz. Helena amúgy minden országból, ahol jár, igyekszik hozni egy helyi könyvet, melyben valamilyen különleges rajz, vagy illusztráció látható. Mutatott egy kissé elvont magyar novellás kötetet, melyről mindent elmond, hogy az egyik történet például a megszemélyesített influenzáról szól…
Miután kipakoltam a cuccomat, Helenával kiültünk teázni a konyhába. Megkínált az anyukája által húsvétra készített cukormázas kuglóffal, és egy tányér meleg húslevessel. Jó sokat maradtunk itt kint beszélgetni, úgyhogy megtudtam róla néhány dolgot. Mesélte, hogy nemrég járt például Hong Kongban és Japánban, aminek hatására elkezdett japánul tanulni.
Este 9 felé hazaért apukája is, akiről említette, hogy vasárnap utazik egy hosszú, több hónapos üzleti kiküldetésre Lengyelországba, s egyelőre nem is tudják, pontosan mikor jön vissza.
Éjjel 11 körül már mindketten egyre nagyobbakat ásítottunk, ami egyértelmű jele volt, hogy ideje végre nyugovóra térni. Az alvással nem is volt gond egy ilyen mozgalmas nap után.


2. nap – A magyar-ukrán meccs (2017. április 22.)

Nagyjából 10 óra körül ébredtem, frissen és kipihenten. Gyorsan felöltöztem és összeszedelőzködtem, majd Helenával közösen hagytam el a lakást. Ő a szomszédban lévő, kis fából épült ortodox templomba igyekezett, én pedig a VB helyszínéül szolgáló Palac Sportu (Палац Спорту) aréna környékére szerettem volna eljutni. Helena javaslatára egy rövidített, erdei ösvényen indultam el a metróhoz. Mivel a Palac Sportu metrómegállója is a M3 vonalon található, nem lett volna nehéz odatalálni, de valahogy sikerült átkeveredtem M2 (kék) vonal Ploshcha Lva Tolstoho megállójára. 
Mivel még bő másfél órám volt a meccs kezdetéig, feljöttem ott, majd az egyik aluljáróban lévő pékségnél vettem némi péksütit reggelire. A húsos buci nem tett rám mély benyomást, de a mákos tekercs kifejezetten finomra sikeredett. Miután az egyik a parkban leülve jóízűen elfalatoztam őket, elindultam megkeresni a jégcsarnokot. Térképpel alapvetően elég magabiztosan tudok tájékozódni, de most valamiért elképesztő bénázások közepette sikerült mindig rossz irányba elindulni, így csak félórás bolyongást követően érkeztem meg a VB helyszínére. 
Az igencsak szerény méretű szurkolói falu mindössze egy sörsátorból és egy óriáskivetítős színpadból állt, de hatalmas tömegeket egyik sem mozgatott meg. Az időközben eleredő eső csak ráerősített arra a megérzésemre, hogy nem érdemes kint maradni, így legalább bent megnézhettem a csapatok bemelegítését. Szerencsére a biztonsági őrök lazán beengedtek tükörreflexes fényképezőgéppel is, ki se nyittatták a fotóstáskámat. 
Miután bejutottam, először is beszereztem a világbajnokság hivatalos emlékkorongját, majd megkerestem a helyemet. 
Mivel anno a magyaroknak fenntartott szektorba a rendszer nem engedett jegyet foglalni, így jobb híján egy színtiszta ukrán szektor közepén csücsülhettem. A széksorok számozásának a hiánya is alaposan megkavarta a helyüket kereső szurkolókat. Jobb híján a legtöbbünk lentről felfele haladva számolta ki a megfelelő sor számát, ám mint utóbb kiderült, a számozást 5-ös sortól kellene kezdeni, mely teljesen felborította a vélt ülésrendet. Nekem és a mellettem ülő párnak is le kellett vonulnunk a meccs kezdete előtt néhány perccel a második sorba, ami ilyen logikával a 7-esnek felelt meg. 
A világbajnokság ünnepélyes megnyitója keretében bevonultak a bajszos kozák kabalafigurák, melyeket egy régi szovjet-ukrán rajzfilmből kölcsönöztek a szervezők, majd Kijev polgármestere, az egykori kiváló ökölvívó, Vitalij Klicskó mondott beszédet. 
Ezután végre elkezdődött a várva várt mérkőzés! Ukrajnával mindig parázs meccseket vívtunk az utóbbi időben, s a trend alól ez a találkozó sem volt kivétel. A vezetést Ukrajna szerezte meg (0-1), de szerencsére egy percen belül egyenlítettünk is Bartalis István szépségdíjas találatával (1-1), így egyelő állással mehettek a felek pihenni. 
Vicces pillanat volt, amikor Bartalis góljánál a környező szektorokból egyedüli magyarként felugrottam ünnepelni, miközben az ukrán tömeg néma hitetlenkedéssel nyugtázta a találatot. A mellettem ülő ukrán srác ugyanakkor egy félmosoly megeresztése mellett gratulált és kezet rázott velem. 
A második harmad jól indult a mi szempontunkból, hiszen Vas Jánosnak köszönhetően 20 másodperc alatt gólt szereztünk (2-1), és átvettük a vezetést. Az ukránok azonban hajtottak tovább, s hiába domináltuk ezt a játékrészt is, a harmad végére megfordították az állást, két szerencsés találatnak köszönhetően (2-3). Ezúttal rajtam volt a sor a mellettem ülő ukrán párnak gratuláljak a gólokhoz. A mérkőzés rendkívül izgalmasan alakult, temérdek helyzetet alakítottunk ki, csak nem tudtuk belőni őket. A harmadik harmadra megmaradt a magyar fölény, mely végül 51. percre érett góllá (3-3). 
Bő két perc múlva a frissen honosított Dansereau is felavatta a remekül védő ukrán kapust, így már újra nálunk volt az előny (4-3). 
A végét már nem bírták szegény ukránok, így Hári üreskapus góljával kialakult az 5-3-as végeredmény. Az óriáskijelzőn már ki sem írták az utolsó találatot, de ez a lényegen nem változtatott, győzelemmel kezdte a magyar jégkorong-válogatott a kijevi tornát. 
A mellettem ülő pár még búcsúzásképpen gratulált a győzelemhez, majd az ukránok többségével a kijárat felé vettem az irányt.

Kilépve a csarnokból kifejezetten hűvös, esős idő fogadott. Innen egyből a közeli Bessarabska piac oldalában lévő BILLÁ-ba siettem bevásárolni. 
Vettem ásványvizet, banánt (akciós volt!), ukrán túró rudit, némi csokit, majd az erős felhőszakadás közepette átrohantam a szomszédos Puzátá Hátá-ba (Пузата Хата) ebédelni, ahol anno Andival is ettünk egyszer. Ezúttal egy tányér borscs levest, valamint gombás húst kértem sült krumplival és francia salátával. Döbbenetes, de ezért mind csak 63,50 hrivnyát, azaz kb. 710 Ft-ot kellett fizetnem.
Mire végeztem az ebéddel, szerencsére az eső is elállt, sőt egyből csodaszép napsütés kerekedett. Jókedvűen sétálgathattam a hangulatos Khreshchatyk (Хрещатик) mentén, melyet végre valahára olyannak láthattam, mint amilyennek egy főváros legnépszerűbb sugárútjának lennie kell. 
Mivel itt a korábbi utak során is több alkalommal megfordultam, egyből feltűntek a nagyobb változások. Felépült például az új CUM (ЦУМ) bevásárlóközpont, de a vele szemben magasodó, grandiózus, sztálinista toronyház csúcsán figyelő vörös csillagot is ukrán nemzeti színeknek megfelelően kékre és sárgára festették át. 
Ahogy elbattyogtam a Majdanra, élvezettel nézegettem a környező épületek gazdag homlokzati díszítéseit, az egész sugárút sokkal szebbnek tűnt, mint korábban bármikor. 
A Majdanra érve pedig felmentem a Hotel Ukrajna (Готель Україна) előtti kilátóteraszra, ahonnan nagyszerű rálátás nyílt felülnézetből a híres térre. Megcsodáltam közelről a domboldalban kialakított, hatalmas Virágórát és a fölötte magasodó, engem a washingtoni Fehér házra emlékeztető Nemzetközi Művészeti és Kultúra Központ épületét. 

Itt maradtam nézelődni egy kicsit, majd fél 7 körül elindultam hazafelé. Helena még nem volt otthon, amikor odaértem, úgyhogy Anyukája engedett be. 20 perccel később Helena is befutott, úgyhogy vacsoráztunk és előző naphoz hasonlóan estébe nyúlóan beszélgettünk.


3. nap – A Szent Szófia és az András-lejtő (2017. április 23.)

Mivel Helena még este említette, hogy reggel viszonylag korán, 8 óra körül el kell mennie itthonról, ez az én szempontomból is korai kelést jelentett. 7.40-re húztam az órámat, majd seperc alatt összekészülődtem. Aztán amikor a fürdőszobába menet összefutottam vele, azt mondta, ha akarok, nyugodtan feküdjek vissza aludni, nem kell vele együtt eljönnöm, apukája is ki tud engedni. Mivel alapvetően sehova sem kellett sietnem, éltem is ezzel a kedvező lehetőséggel, s visszadőltem szundítani. Mély alvás már nem lett belőle, de így is jól esett.
Negyed 10-kor keltem fel végleg, úgyhogy gyors készülődés után kikéredzkedtem apukájától, s bemetróztam az Aranykapu melletti Zoloti Vorota (Золотi Ворота) állomáshoz. Itt a kijáratnál vettem péksütiket (egy jól bevált mákos tekercset és egy túrós bucit), majd kiültem az Aranykapu előtti parkba megreggelizni. 
Kajaidő volt annak félszáz galambnak is, melyeknek egy idős hajléktalan néni szórt ki mezőgazdasági mértékkel nézve is jelentős magmennyiséget.

Evést követően a közeli Szent Szófia-székesegyházba (Собор святої Софії) tértem vissza, hogy sokadik próbálkozásra ugyan, de magát a katedrálist is meg tudjam belülről tekinteni. A Lavra mellett ezt tartják az ukránok legszentebb helyének, mely különleges egyháztörténeti jelentőséggel bír. 
Az UNESCO világörökség részének nyilvánított csodálatos székesegyházat a híres kijevi rusz fejedelem, I. Bölcs Jaroszláv kezdte építtetni még a 11. század elején, annak emlékére, hogy a kijeviek győzelmes csatát vívtak ezen a rájuk támadó besenyőkkel. A Szent Szófia-székesegyház a Kijevi Rusz legnagyobb és legpompásabb templomaként a kiemelt jelentőségű vallási rendezvények helyszínéül szolgált és itt tartották a nagyfejedelmek beiktatási ünnepségeit. Itt található Bölcs Jaroszláv és sok más fejedelem végső nyughelye is.  Az aranyozott kupolákat és a 76 méter magas harangtornyot a későbbi barokk időkben építették hozzá. 13 kupolája piramisszerű szerkezetet alkot, háromezer négyzetméternyi felületét freskók borítják, a gyönyörű mozaikképeket 260 négyzetméteren lehet megcsodálni. 
Nem vagyok egy vallásos ember, de egészen magával ragadó élmény eredeti, 11. századi freskókat és mozaikokat látni. Belegondolok, hogy ezeket akkor készítették, amikor Magyarországon még Szent István, Szent László vagy Könyves Kálmán uralkodott, most pedig közel egy évezreddel később én is láthatom őket – hát nem fantasztikus? Döbbenetes, hogy sok helyen a 18. századi újrafestéseket kellett eltávolítani, hogy a 11. századi freskók láthatóak legyenek. Sok ország azt sem mondhatja el magáról, hogy egyáltalán létezett a 18. században, itt meg konkrétan a 18. századi emlékeket kellett kukázni, hogy a 11. századiakat megláthassuk.  
I. Bölcs Jaroszláv sírját és a koponyája alapján rekonstruált arcképét is meg lehet tekinteni – meg is állapítottam, szegényke nem volt egy szép ember.
Szintén érdekes élmény felmenni az emeletre, ahonnan nemcsak a mozaikokat és az eredeti oltárt lehet jobban megfigyelni, de két külön tárlatot is megtekinthetünk. Az egyik a közeli aranykupolás Szent Mihály-székesegyház eredeti mozaikjait mutatja be, melyeket a templom lerombolása előtt ide menekítettek, míg a másiknál egy kortárs művész egész falat beterítő húsvéti hímes tojásokból kirakott mozaikját lehet megcsodálni. Utóbbi az egyetlen dolog itt templomban, amit engedtek lefotózni.
Miután bejártam az egészet, kihasználva a szép napsütést, kívülről is körbefotóztam a templomot. Érdekes látni, hogy több helyen szándékosan meghagyták és nem vakolták be az eredeti falrészt.
A templom után egy újabb olyan helyet szerettem volna felkeresni, ahol korábban még nem jártam. Mivel nem egy szigorú értelemben vett turistalátványosságról van szó, nem is könnyű megtalálni, kitáblázva pedig végképp nincsen. A Szent Szófiától a Volodimirszkán gyalogoltam tovább, majd az első keresztutcánál (Velyka Zhytomyrska) lefordultam balra.  Innen már csak kb. 650 métert kellett megtenni, mígnem a jobb oldalon, egy egész házfalat betelítő, hatalmas „street art”-hoz nem érkeztem. Itt található a bejárata a magyarul talán Panoráma sétánynak (Пейзажная аллея, Pejzazsnaja alleja) nevezhető kis eldugott utcácskának, melyet két okból is érdemes felkeresni. Egyrészről nagyszerű kilátás nyílik innen a Dnyeper folyó partjára és a távoli városrészekre, másrészről a sétány mentén több tucat jópofa művészeti alkotást csodálhatunk meg. Ilyen például az aszfaltból kinyúló kezek által tartott pad, a különböző vad színekben pompázó, embernagyságú pisilő kisfiú szobrok, a libikókás pad, s a rendkívül kreatív, mozaikkal kirakott műalkotások egész garmadája. 
A legtalálóbb műveket egy játszótér elemeibe integrálva találjuk, melyen gyerekek tucatjai játszanak naphosszat. 
Voltak egészen extravagáns műalkotások is, de nekem a legjobban az egyik pad tetszett, melyre egy rendkívül élethű, de kerámiából vagy valamilyen kemény műanyagból készült kockás pokróc és egy fehér párna volt „ráterítve”, mintha csak egy hajléktalan fekhelye lett volna. Mivel itt sajnos nem tudtam lefotóztatni magamat senkivel, jobb híján Ludwigot ültettem a párnára egy fotó erejéig.
A sétány egyébként az Ukrán Nemzettörténeti Múzeumnál (Національний музей історії України) ér véget, de az igazi látnivalót a múzeum mellől induló népszerű sétálóutca, az András-lejtő (Андріївський узвіз) és a mellette lévő kis dombon magasodó, kecses, fehér és türkizkék színekben pompázó Szent András-templom (Андріївська церква) adja. Ez az egyik kedvenc helyem egész Kijevben. 
A templom és a hozzá tartozó kilátóterasz ezúttal felújítás miatt zárva volt, ám mielőtt még elindultam volna az András-lejtőn lefelé, kíváncsiságból szétnéztem az utcai szuvenír árusok standjainál. Gagyi dolgokat nem szeretek vásárolni, viszont találtam egy szép, égetett fából készült hűtőmágnest, amivel végül megajándékoztam magam. 

Az András-lejtőn haladva lefelé elfogott a nosztalgia. Eszembe jutott, amikor négy éve Anitával itt jártunk, szó szerint kerülgetni kellett az utca közepén síelőket. 
A #13 házszám elé érve újabb kedves emlék jutott eszembe. Szinte látom a lelki szemeim előtt, ahogy Andi vigyorogva pózolt egyik kedvenc írójának, Mihail Bulgakovnak a szobrával, majd pajkosan megérintette az ujjával a szobor fényesre polírozott orrát. 
Az író egykori házából kialakított múzeumot anno – Andi legnagyobb sajnálatára – zárva találtuk, viszont gondoltam, biztos örülne, ha ezúttal én megnézném helyette, és lefotóznám neki belülről. 
A belépő 40 hrivnya, viszont ez volt nagyjából az utolsó olyan információ volt, amit ténylegesen meg is értettem a múzeumban, mivel sem a tárlatvezetés, sem történeti leírás nem elérhető angol nyelven. A múzeumot üzemeltető idős nénikéknek elég jelentős fejfájást okoztam, hogy mihez kezdjenek egy hozzám hasonló angolul beszélővel, végül az egyikük kézen fogott, és teátrális mozdulatokkal ugyan, de szépen-lassan elmagyarázott mindent az egyes helyiségekről – ukránul. A családi képeket mutogatva leleményesen feltalálta magát – a feleséget például a saját gyűrűsujjára mutatva magyarázta el. Megmutatta többek között Bulgakov ágyát, rajzait és íróasztalát, ahol a Mester és Margaritát, A fehér gárdát és A színházi regényt írta.
A Bulgakov-ház után lebattyogtam az utca végébe, ahol egy másik népszerű múzeum (One Street Museum, Музей Одной Улицы) is helyet kapott, amelyet korábban idő szűkében kihagytam. Mivel most ez a veszély nem fenyegetett, kíváncsiságból betértem ide is. A rendkívül részletgazdag kiállítás az András-lejtő történetéről szól, s közel 7000 darabos gyűjteményével igyekszik bemutatni, milyen volt errefelé az élet az elmúlt évszázadok során. Találunk itt régi fotókat, képeslapokat, ruhákat, használati tárgyakat, antik berendezéseket, melyekhez részletes angol nyelvű leírást is adnak. Kifejezetten érdekes kiállítás volt, az 50 hrivnyás belépőt mindenképpen megérte.
Ezután a szomszédos téren, a Kontraktova Ploshchán (Контрактова площа) néztem szét, melyet már szinte régi ismerősként üdvözöltem. Az első kijevi út alkalmával naponta fordultunk meg itt Anitával, mivel a közelben volt a szállásunk, de egy évre rá Andival is jártunk erre.
Jelenleg éppen valamilyen „Made in Ukranine” szlogennel hirdetett kézműves vásár és „street food” fesztivál volt itt, melynek köszönhetően rendkívül finom illatok terjengtek a levegőben. Körbenéztem a kínálatot, majd végül egy furcsa töltött tekercset árusító pulthoz álltam be, ahol a legnagyobb sor kígyózott. Bár nem tudtam pontosan, mit is veszek valójában, de nem bántam meg, hús mellett sárgarépa, káposzta és krumpli volt benne, uzsonnának pont megtette.
Innen a Poshtova ploshcha (Поштова площа) felé haladtam tovább, ahol teljesen véletlenül belebotlottam a kijevi siklóvasút (Київський фунікулер) alsó végállomásába. 
Az 1905-ben átadott sikló köti össze a Szent Mihály-székesegyház körüli történelmi városrészt a lenti, modern Podil kerülettel. Mivel a token csak 3 hrivnya (kb. 30 Ft), még úgy is megérte kipróbálni, hogy igazából semmi dolgom nem volt arrafelé. 
A nettó turisztikai látványosságnak kikiáltott budavári siklóval ellentétben a kijevi párja a helyi tömegközlekedés szerves részeként üzemel, így nem csoda, hogy a kocsik telítettsége a halászhálóban összepréselődött heringek helyzetét idézte. Ennek ellenére poén volt siklózni egyet. 
A felső állomástól lebattyogtam a Majdanra, majd a Khreshchatykon lévő McDonaldsba (éljen az ingyen wifi!) térben be megnézni, Gábor írt-e a holnapi programmal kapcsolatban.
Kicsivel délután fél 5 után, elindultam a Palac Sportu felé, melynek metrókijáratához beszéltük meg a találkozót Marynával. A 27 éves, vörös hajú, nyelvtanárként és fordítóként dolgozó leányzóval is CouchSurfingen keresztül ismerkedtem meg, s bár elszállásolni nem tudott, jelezte, hogy szívesen összefutna velem. Kifejezetten örültem a társaságának, első pillantásra egy pozitív, vidám természetű teremtésnek tűnt, aki rajong a futballért. Elhaladva a hatalmas Kijevi Olimpiai Stadion mellett rögtön meg is jegyezte, hogy a kedvenc focicsapatának (ha jól emlékszem a Sahtar Donecknek) az arénája sokkal jobb, mint ez, csak sajnos a kelet-ukrajnai háború miatt a csapatnak ideiglenesen el kellett költöznie másik városba.

Tettünk egy nagyobb háztömbkört, majd a Bessarabska piac mellett lévő, hangulatos retró étterembe, Katyusába ültünk be (Варенична Катюша, Varenichnaya Katyusha).
Eleinte jó sokat beszélgettünk a sportokról, majd egyre többet mesélt magáról is. Kiderült, hogy a háború sújtotta kelet-ukrajnai térségből származik, úgyhogy eleinte vissza kellett fognom a kíváncsiságomat, ne kérdezzek esetleg olyat, ami érzékeny témát érintene. Ezzel szemben úgy tűnt, kifejezetten szívesen beszél a háború okozta körülményekről és problémákról. Az egyik ilyen például a nyelvhasználat kérdése. Ukrajnában történelmileg úgy alakult, hogy a keleti régióba a régi orosz cári birodalmi, nyugaton pedig az európai, és főleg a lengyel befolyás érvényesült, így több évszázadra visszamenőleg többségében orosz anyanyelvű lakosságot találunk keleten. Maryna is ilyen családból származik, s bár orosz az anyanyelve, ugyanúgy ukránnak tartja magát és ragaszkodik Ukrajnához, mint bármelyik kijevi vagy nyugat-ukrajnai. Szerinte a kelet-ukrajnaiak 98%-a nem akar Oroszországhoz tartozni, csak ne erőszakolják rájuk a kizárólagos ukrán nyelvhasználatot az élet minden területén, ott is, ahol nem indokolt. Ilyen mélyen gyökerező dolgot nem lehet megerőszakolni és átverni néhány év alatt, hanem alakításához, megváltoztatásához több időre és türelemre van szükség.
Mesélte, hogy 2014 nyarán (szűk félévvel a kijevi tüntetések és forradalom után) pár napra látogatóba érkezett egyik barátnőjéhez Kijevbe. A vakáció végeztével vonatozott volna haza, viszont a síneket időközben felrobbantották, s túl veszélyes lett volna hazamennie, így hosszú hónapokra Kijevben ragadt. Ami egy párnapos nyaralásnak indult, többhónapos kijevi kényszertartózkodássá fajult. Eredetileg csak pár ruhát és két nadrágot hozott, viszont így hosszabb ittlétre kellett berendezkednie. Legközelebb csak karácsony és újév között tudott hazamenni, amikor lecsitultak annyira a harcok, hogy ez nem számított potenciálisan életveszélyes küldetésnek. Bár a harcok intenzitása már sokat csillapodott, de továbbra is bizarr állapotok uralkodnak keleten. Kvázi határellenőrző pontok vannak létesítve, ahol komoly díjat kell fizetni, ha az ember ki vagy be szeretne lépni, s így is csak azok mehetnek, akik valamilyen módon igazolni tudják, hogy ott laknak, ott dolgoznak, vagy van valamilyen kötődésük – ergo turisták helyből kizárva. Aki mehet, annak viszont elképesztően drága és hosszadalmas lett a hazautazás – Maryna elmondása szerint korábban kb. 2500 Ft-ból fél nap alatt hazajutott, ma már ennek több mint tízszeresét kérik el, s akár 3 napig is tarthat, míg hazakeveredik.

De ez még nem minden. Mindezek tetejében szegény kelet-ukrajnaiakat nagyon keményen diszkriminálják Kijevben és nyugaton. Egy állásinterjúnál, vagy albérletkereséskor ez az első kérdés, amit feltesznek nekik, hogy honnan származnak, és ha elárulják, már gyakorlatilag el is vágták magukat. Marynának is csak úgy sikerült albérletet találnia, hogy az egyik kijevi barátnője szó szerint kezeskedett érte a főbérlő rokonánál. Teljes döbbenet, kiábrándító és nagyon szomorú! Csak remélni tudom, hogy ez a helyzet minél előbb rendeződik.

Beszélgetés közben jóízűen meg is vacsoráztunk. Maryna segített bekategorizálni a hatalmas ételkínálatból mi ukrán, mi fehérorosz és mi orosz kaja, úgyhogy végül varenikit (ukrán tésztabatyu) választottam, mely többféle (húsos, káposztás, krumplis és gombás) töltelékkel készül. A vacsora mellé mindketten egy korsó sört gurítottunk. 
Bár sokszor elég komoly témákról is beszélgettünk, teljesen jó hangulatú kis este volt, szerintem kölcsönösen remekül éreztük magunkat. Maryna is sokat kérdezett tőlem, nagyon érdeklődőnek bizonyult.
Este 9 felé megegyeztünk, hogy ideje indulni. Ő még elment összefutni Apukájával, aki nem sokkal korábban hívta, hogy Kijev felé fordul (ugyanis kamionsofőr), úgyhogy rövid időre, de tudnak találkozni. Mint mondta, meg kell becsülni ezeket a hirtelen jött lehetőségeket. A Gulliver toronyház sarkáig elkísértem, majd ott elköszöntünk egymástól.
Amikor visszaértem a lakásba, Helena még nagyban dolgozott a szobájában, valamilyen határidős munkája volt. Mindenesetre azonnal félretette miattam, és kiültünk teázni a konyhába. Elmeséltem neki röviden a napomat, majd mosolyogva kérdezte, mutasson-e valamit. Egész pontosan valami olyat kérdezett, hogy megnézném-e ahogy a csincsillájával futnak. Bár nem egészen tudtam értelmezni a hallottakat, nagyjából úgy tudtam elképzelni az egészet, hogy Helena egy kutyapórázhoz hasonló valamit applikál a kis csincsillára, és ütemesen rohangálnak a háztömb körül éjjel 10-kor. Igazából csincsilla futtatás csak annyiból állt, hogy bezárva a szobája ajtaját, kiengedte a ketrecéből a villámléptű állatkát, hogy kvázi fogócskázva kielégítse a kisállat mozgásigényét. Aranyosak voltak, ahogy játszottak agymással, a kis szőrmók úgy pattogott, mint egy gumilabda.

A csincsilla show után Helena még visszaült dolgozni egy kicsit, én pedig még összeírtam a napi költéseket lefekvés előtt.


4. nap – A pajzs (2017. április 24.)

Utolsó teljes kijevi napom igencsak érdekesnek ígérkezett. Egyrészről még tegnap este leegyeztettük Gáborral, hogy 10 óra körül találkozunk és elmegyünk megnézni az Anyaföld-szobor alatt kialakított II. világháborús múzeumot, míg estére pedig egy kiváló magyar-osztrák hokimeccsre volt kilátás.

Hajnali négy körül arra ébredtem, hogy pittyeg a telefonom. Fogadni mertem volna rá, hogy Gábor írt valamit. Hunyorogva megnéztem a kijelzőt – Gábor. Így lenne ötösöm a lottón. Írta, hogy összejött egy csajjal, úgyhogy csak dél körül lesz harcra kész. Félálomban, de nagyjából felfogtam az információt, ami rövid úton egyet jelentett némi extra alvásidővel, majd azzal a lendülettel visszarogyott a fejem a párnára.
Háromnegyed 9 körül ébredtem, akkor megírtam neki, hogy rendben, legyen 12 óra, Palac Sportu metrómegálló, mely konkrétan a hotelja mellett van, úgyhogy neki sem kell messze mennie. Reggeli készülődéssel tehát nem kellett különösebben sietni, sőt a szokásos napindító teázást is el tudtuk nyújtani Helenával. Reggelire megkínált egy első látásra kissé bizarr, kenyérre kenhető házi krémmel, melybe valamilyen lágy reszelt sajt, reszelt kemény tojás, fokhagyma és kevéske majonéz volt keverve. Nem volt rossz, de kétlem, hogy otthon készítenék magamnak ilyet. A tea és a krémes pirítós mellé ettem egy banánt, s elropogtattam néhány kekszet, majd fél 12 körül felhívtam Gábort, hogy merre jár. A szám nem volt kapcsolható. Vártam még jó 20 percet, próbálkoztam még néhányszor, de mindig csak sípoló hang fogadott. Végül úgy döntöttem, elindulok addig is egyedül. Elköszöntem Helenától, előre elnézést kértem tőle, hogy jó későn fogok ma hazaérni, mivel a magyar-osztrák hokimeccs nagyjából este 11-ig tart.

Bemetróztam a városba, majd a Palac Sportu megállónál még egyszer hívtam Gábort, de ezúttal sem csöngött ki. Na, mindegy, jön, amikor akar.

Általában, ha a Lavrához vagy az Anyaföld-szoborhoz szeretnék eljutni, az M1 (piros) vonalon lévő Arzenalna megállóig megyek, ám ezúttal kipróbáltam az M3 (zöld) metró Pecherska (Печерська) megállóját, mely talán még egy gondolattal közelebbinek tűnt. Ahogy feljöttem az aluljáróból, vészjóslóan sötét felhők gyülekeztek az égen, ami semmi jóval nem kecsegtetett. Nagyjából 20 perc alatt értem a Pecserszka Lavrához (Києво-Печерська лавра), azaz a világhírű kijevi barlangkolostorhoz, ahonnan a szobor már csak 5 perc sétatávra volt. Alighogy odaértem, az eső elkezdett szemerkélni, úgyhogy behúzódtam a kiállított tankok és harckocsik mellett lévő kis múzeumépület előterébe. Ha már itt jártam, gondoltam körbenézek bent is, de az ukránok külhoni háborúiról szóló kis múzeumot zárva találtam. 
Szerencsére az eső elég rövidéletűnek bizonyult, és alig 10 perc múlva már verőfényes napsütésben csillogott (a talapzattal együtt) 102 méter magas, titániumból készült Anyaföld-szobor (Батьківщина-Мати). 
A helyiek által csak „Brezsnyev kislányának” becézett, kőkemény tekintetű, harcias nőalak jobb kezével egy kardot, míg baljával a szovjet sarló-kalapácsos pajzsot tart az ég felé, mely némileg agresszívebb összehatást nyújt a fáklyát és könyvet szorongató, New York-i kishúgánál, amire a legtöbben asszociálnak a szobor láttán.
Kihasználva a nagyszerű fényeket, hosszasan kerestem a megfelelő fotószöget, majd időzítős beállított képek készítésével bíbelődtem. Mivel Helena említette, hogy állítólag fel lehet menni a pajzsban kialakított kilátóba, először oda szerettem volna feljutni, amíg még ilyen szép az idő. A pénztárban ülő idős néni nem beszélt sajnos angolul, s hiába próbáltam kézzel-lábbal elmutogatni, hogy szoborba szeretnék felmenni, lépten-nyomon a 20 hrivnyás múzeumi belépőről magyarázott. „Na jó, adjon akkor egy jegyet oda, úgyis meg akartam azt is nézni.” – mondtam magamban.
A több mint 300 ezer kiállítási tárgyat felvonultató, elképesztően színvonalas és kiterjedt múzeum Ukrajna II. világháborús szerepéről szól, melyet kiegészítettek a 2014-es majdani forradalommal és a kelet-ukrajnai harcokkal kapcsolatos kiállítással. A múzeum hivatalos neve is megváltozott a legutóbbi ittlétemhez képest – 2015-ben nevezték át a korábbi, szovjetes hangzású Nagy Hazafias Háború Történeti Múzeumáról a jelenlegi Ukrajna II. Világháborús Történelmének Nemzeti Múzeumára (Музей історії України у Другій світовій війні) – egy szuszra szinte ki sem lehet mondani! 
Még úgy is bő két órába telt végigjárni az egészet, hogy mindegyik teremben csak a nagyjából egy A4 oldalnyi angol leírást olvastam el, és végigfutottam a kiállítási tárgyakat. A tárlat a legfelső emeleten kialakított emlékcsarnokban ér véget, melynek márványfalára vésték annak a közel 12.000 katonának a nevét, akik háborús hőstetteikért megkapták a Szovjetunió Hőse kitüntetést.
Ezután visszatértem kedvenc pénztáros nénimhez, hátha ezúttal szerencsével járok. A falon lévő képre mutogatva próbáltam vele megértetni, hogy továbbra is a pajzsba szeretnék felmenni, ami a kiírás szerint 200 hrivnyába került. A néni végül kiszólt egy férfinek, aki hozzá hasonlóan egy kukkot sem beszélt angolul, de legalább úgy tűnt, felfogja, mit szeretnék. Előkapott egy mappát, amiben volt néhány kép arról a szűk, létrás csatornáról, amelyben fel kell mászni a pajzsba. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, egy klausztrofóbiás ott kapna pánikrohamot, de szerencsére ezzel (eddig) még nem volt problémám.

Hevesen bólogattam, hogy OK! OK!, csak menjünk, mire a múzeum bejáratánál lévő előtérre mutatott, hogy ott várjak. Éppen ekkor jött egy magyar társaság is, amelyből egy pár szintén a pajzsos móka iránt érdeklődött. Mivel őket is odaküldtem az ember, ahova engem, legalább tudtam, jó helyen várok. Jó 20 percet szobroztunk ott, s már majdnem otthagytuk az egészet, amikor emberünk újra felbukkant.
-          Shield? OK?” – kérdezte tömören, mire a másik magyar sráccal hevesen bólogattunk.
Intett, hogy kövessük. Nem fizettünk semmit, nem kaptunk jegyet, semmit. Átvágtunk a fél múzeumon, felmentünk a Hősök csarnokába, melynek oldalában egy keskeny ajtóhoz vezetett minket, mely mögött piciny lift bújt meg. Hárman csak nagyon szűkösen fértünk el benne. Ez vitt fel valameddig, ahol átszállunk egy még ennél is kisebb liftbe, ahova már szó szerint alig tudtunk bepréselődni.
Ez hozott fel minket a 36,6 méteren lévő körterasz szintjére. Itt még egyszer feltette a kérdést – pajzs (200 UAH) vagy kilátóterasz (50 UAH)? Vagy ezredszerre mondtuk – PAJZS! Erre furfangos emberünk úgy matekozott, hogy akkor fejenként 50+200=250 hrivnyát kell neki adnunk. Diszkréten jeleztem neki, hogy hibátlan a gondolatmenet, de lent nem ez volt kiírva, ám nem hatotta meg. A magyar sráccal egymásra néztünk, röhögtünk egyet, majd a kísérőnk kezébe nyomtuk a 250 hrivnyát.
-          Ez a 2x50 UAH vélhetően zsebbe ment.” – állapítottuk meg közösen.

A vicces rész csak ezután következett, a férfi ugyanis megmutatta, hogy hol is kellene felmásznunk a pajzsba. Képzeljünk el egy alig egyembernyi szélességű, zárt, szűk csatornát, benne egy keskeny létrával, melyen eleinte 45 fokban, majd függőlegesen felfelé kell felkapaszkodni jó 20-25 métert, mindenféle biztosíték nélkül. 
Tulajdonképpen a szobor pajzsot tartó karjában kellett felevickélnünk egy kicsi, de vastag csatornafedélhez hasonló nyílásig, melyen csak elképesztően gnóm pózban tudtam magam átpréselni. Még szerencse, hogy a felső lift melletti kulcsos értékmegőrzőben letettem a hátizsákomat, de a fényképező táskám így is lépten-nyomon beleakadt mindenbe.
Nehezen, de felküzdöttük magunkat a pajzs mögött kialakított, ráccsal elkerített kilátóba, ahonnan fantasztikus panoráma tárult elénk. A legmenőbb képeket ugyanakkor a szobor gigantikus kardjáról és a hatalmas ujjairól lőhettük. 
A kísérőnk felajánlotta, hogy készít rólunk képeket, úgyhogy ő is megdolgozott a pénzéért. 


Lefelé ugyanakkor még nagyobb mutatványnak ígérkezett a végigmenni a létrán, de végül lassú, óvatos léptekkel sikerült lekecmeregni. Már kezdtem megörülni, hogy innentől már lifttel lehet továbbmenni, de korainak mutatkozott az öröm, emberünk a lépcsőkhöz terelt minket, mert valamiért nem működött a lift. Már nagyjából féltávnál jártunk, amikor Laci (a másik magyar srác) figyelmeztetett, hogy fent hagytam a hátizsákomat a lift melletti szekrényben, úgyhogy azért vissza kellett bumliznom. Végül leértünk a 36 méteren lévő körpanorámás kilátóteraszra, ahol módszeresen végigfotózhattuk a kijevi panorámát. 
Nagyszerű kilátás nyílt a Dnyeper folyón túli városrészre és a Lavrára, de ha felnéztünk a fölöttünk tornyosuló titánium asszonyság láttán is tátva maradt a szánk.
Összességében nagyon jó móka volt ez a pajzsos kaland, bár ahogy Lacival megállapítottuk, a látogatási körülmények finoman fogalmazva nem a tömegturizmusra vannak szabva, és valószínűleg egyetlen biztonsági EU-szabványon sem mennének át, de ettől függetlenül, mi remekül szórakoztunk. 
Ezután a múzeum melletti téren megnézegettem a 12 hősi szovjet város emléktábláit, majd próbáltam ügyesen ráültetni Ludwigot a „Киев” feliratúra. A mutatvány olyan sikert aratott néhány kazah turista körében, hogy miután végeztem, külön kérték, tegyem vissza a szarvast, mert ők is szeretnék megörökíteni.
Ezt követően az emlékparkban kialakított háborús nehézfegyverzeti és katonai kiállítást néztem meg, ahol ágyúk, tankok, rakétahordozók és MiG vadászgépek vannak kiállítva. A belépő mindössze 5 hrivnya, de plusz ötösért felmehettem egy katonai Li-2-es repülőgép fedélzetére és beülhettem a pilótafülkébe.   
Mire végeztem a nézelődéssel, már délután háromnegyed 5 is elmúlt, kopogott a szemem az éhségtől. Innen már egyenesen a metró felé vettem az útirányt. Éppen a Lavra magasságában járhattam, amikor meglepetésemre az „elveszett ember”, Gábor hívott. A tegnap esti Tinderes randija annyira jól sikerült, hogy a hölgyeménnyel éjszakába nyúlóan…öhm, hogy is mondjam…legóztak. Nagyon sokat legóztak. Annyira jó volt a legó, hogy a lány egészen ma délután 3-ig maradt, hogy minél többet legózhasson Gáborral. Hát, erre nem nagyon tudtam mit mondani. Megbeszéltük, hogy negyed 6-kor összefutunk a Palac Sportu metrókijáratnál (ahol eredetileg bő 5 órával korábban is kellett volna), majd elmentünk a Bessarabska piac mögött lévő Puzátá Hátába enni. Útközben persze alaposan kifaggattam Gábort, akit hozzám hasonlóan farkaséhség kerülgetett, annyi különbséggel, hogy ő tegnap este evett utoljára. A Puzátá Hátá ezúttal is kiváló választásnak bizonyult. Én ez alkalommal húslevest és gombás csirkét ettem, krumplipürével és céklás, krumplis, uborkás salátával, melyhez egy korsó szűretlen sört gurítottam. 
Gábor javaslatára választottunk desszertet is az emeleten. Részemről egy marlenkás tortát kértem, míg ő a képviselőfánk krémjével töltött tortaszelet mellé tette le a voksát. 
Én ezzel részemről tökéletesen elteltem, Gáborba fért még egy kávé, de azt nem itt, hanem a szemközti épületben lévő trendi kávézóban szerette volna elfogyasztani, mert ott van ingyen wifi. A OneLove nevű helynek már a neve is sejteti, mire van kihegyezve a profilja – egy elit randihelyről szó. Már az is furcsa volt, hogy szigorú mágneskapus, biztonsági őrös átvilágítás után engedtek csak be, de a szuper trendi, divatos közönség láttán végképp kívülállónak éreztem magam. Gábor már jól ismerte a járást, a legós leányzóval is itt randevúzott. A helyszín amúgy valóban tökéletes egy randihoz, mivel nagyszerű kilátás nyílik innen, de a modern, személytelen, fehér bútorok, fehér falak láttán leginkább egy steril kórházi műtőre hasonlított, ami távol áll a lelkivilágomtól. Gábor rendelt egy kávét, majd lecsekkolta Tinderen, van-e estére valamilyen randira kilátás, mivel annak függvényében akart dönteni az esti meccsen való részvételről. Fél 8 felé jeleztem, hogy én indulok a jégcsarnokba, ha akar, most jöjjön. Mivel egy leányzó sem jelzett neki vissza, rábólintott a hokira.
A Gulliver torony sarkánál még egyszer utoljára megnézte az üzeneteit, amíg én magamra öltöttem a magyar mezt. A csarnokhoz érve fotózkodtunk a VB kabalafiguráit ábrázoló paravánnál és egy a hatalmas Kyiv felirat előtt is, majd beszereztük Gábornak is a jegyet, ugyanabba a szektorba, ahol én is voltam.
A mai meccs rendkívül izgalmasnak ígérkezett, ugyanis 40 éve nem vertük meg az osztrákokat tétmeccsen, viszont a különbség a két ország válogatottja között láthatóan csökkenni kezdett az elmúlt években. Mindenki tudta, hogy ha a magyar csapat gyorsan vissza akar kerülni az „A” csoportba, akkor az osztrákok testét át vezet az út. Megkerestük a szektorunkat, majd mivel rengeteg üres hely volt még, leültünk nagyjából középre, ahonnan jól lehetett látni. Ahogy érkeztek az emberek, kezdtem megelégelni, hogy állandóan útban vagyunk, úgyhogy javasoltam Gábornak, üljünk át a középső (amúgy drágább) szektorba. Látszott, hogy számára a helyválasztásnál az a legfőbb szempont, hogy közelről tudja stírölni a táncoló pomponlányokat. Végül kompromisszumos megoldásként nagyjából sikerült olyan helyre letelepedni, ahonnan én is jól láttam a meccset és Gábor is tudta legeltetni a szemét a csajszikon. Kezdődhetett a mérkőzés!
A magyar csapat nagy elánnal vetette bele magát a meccsbe, talán túlzottan is, mert fél perc után kaptunk is egy kiállítást. Hősiesen kivédekeztük, sőt ezután mi kerültünk emberelőnybe. Sajnos nemhogy nem tudunk élni a lehetőséggel, egy teljesen ártalmatlannak tűnő osztrák akció után még mi kaptunk emberhátrányos gólt (0-1). Szerencsére a következő emberelőnyt már kihasználtuk, Dansereau egyenlített (1-1). Innentől kezdve a második harmad végéig öröm volt nézni a magyar csapat játékát, ötletesen, hajtósan játszottak, gyakorlatilag lehokizták a jégről az osztrákokat, egyedül a gól hiányzott. 

A szünetben Gábor kérésére készítettem néhány közös képet vele és a cheerleader csapattal, de mi is beálltunk pózolni egy fotó erejéig az egyik hokikapuhoz. 
A harmadik harmadra átültünk, akarom mondani átálltunk a „magyar szektorba” szurkolni, de ez nem hozott különösebben szerencsét. Sajnos alig kezdődött el a játékrész, megtört a magyar csapat lendülete, miután egy buta szabálytalanság utáni emberelőnyből gólt kaptunk (2-1). Alig ocsúdtunk fel a sokkból, három perccel később jött a következő osztrák gól (3-1). 
Innen már nem tudtunk felállni, az osztrákok pedig ügyesen hokizva kibekkelték a hátralévő időt, nem hagyták kibontakozni a mieinket, így a vége 3-1-es vereség lett. 
Ez a meccs elment, de remény ekkor még halványan, de élt, hogy a többi meccsen ha javítunk, még lehet keresnivalónk ezen a világbajnokságon. (Sajnos ez sem jött be, a hátralevő 3 meccsét is elvesztette a válogatott, így az utolsó előtti végzett a csoportban.)

Gábornak időközben mégiscsak összejött egy újabb randi a legózós csajszival, úgyhogy a csarnokból már egyből vele ment találkozni. Én pedig a késői órára való tekintettel siettem haza Helenáékhoz. A metrón ismerős arcok köszöntek oda nekem mosolyogva, Laci és a felesége, Niki, akikkel az Anyaföld-szobornál találkoztam. Ők is a meccsről jöttek.
Negyed 12 körül értem vissza a lakásba. A bejárati ajtó előtt felcsörgettem Helenát telefonon, hogy ne anyukáját keltsem fel, ha esetleg már aludna. Neki is sűrű napja volt, s megígérte, holnap reggel elmesél mindent.
Nem is maradt más hátra a mai napból, gyorsan lejegyeztem a mai nap történéseit, majd fürdés után bezuhantam az ágyba.   


5. nap – Indulás haza (2017. április 24.)

A mai napra már nem terveztem semmi különöset, egyedül az otthoniaknak szerettem volna vinni egy kis csokit. Helenával jóízűen megreggeliztünk, miközben elmesélte a tegnapi eseményeket. Az egyik barátnője ugyanis lelkendezve lehívta a konditerembe, de nem árulta el miért, csak hogy mindenképpen jönnie kell. Mint kiderült, kivételesen kigyúrt férfiak tartottak valamilyen bemutatót a gépek használatáról, a lányok legnagyobb örömére. Jót mulattuk ezen, ugyanis tegnap, amikor említette a barátnőjének a hívását, pont ezzel cukkoltam, mire ő csak legyintett.

Reggeli után szépen, akkurátusan bepakoltam, majd fél 12 körül elindultunk sétálni a környéken. Én már hoztam az összes cuccomat, hogy ne kelljen visszajönni a lakásba. Vettem néhány szemet abból a kimért édességből, amivel Helena reggel kínált meg, majd az egyik közeli szupermarketben néztünk csoki és víz után. A maradék időben a sétálgattunk  Dorohozhychi (Дорогожичіa) metrómegálló mellett elterülő hangulatos Babi Yar Parkban (Парк Бабин Яр). Helenával nagyon élveztem a közös beszélgetéseinket, s örülök, hogy vele és ilyen kellemes környezetben zárult ez a kijevi utazás.
Készítettünk egy közös képet, majd fél 2 felé kibattyogtunk a főút melletti busz- és marsrutka megállóba, ahonnan a #22 troli egyenesen a Zhulyany reptér felé vitt. A 3 hrivnyás jegyet a sofőrtől lehetett szerezni, míg maga az út a nagy forgalomnak köszönhetően 35-40 perc lehetett.
Kiérve a reptérre visszaváltottam a maradék hrivnyámat, majd átestem a biztonsági és útlevél ellenőrzésen. A gép indulásáig hátralevő időben lejegyeztem Evernote-ba az elmúlt napok eseményeit, felírtam a költéseket és átolvastam a tegnapi osztrák-magyar meccsről írt cikkeket.
A gépem 16.45-kor indult, s a szép, napos időnek köszönhetően végig az ablakra tapadva tudtam nézelődni. Kicsivel fél 6 előtt landoltunk Budapesten. Ahogy kikeveredtem a terminálépületből, hamarosan begördült Apa, hogy hazavigyen…



Bevallom eleinte kicsit tartottam attól, hogy a harmadik kijevi út már nem fog túl sok újdonsággal szolgálni. A félelmem szerencsére alaptalannak bizonyult, s rengeteg új élményt, impulzust kaptam a várostól, így távolról sem csak a kellemes nosztalgiáról szólt ez az utazás. Úgy érzem, minden korábbi Kijevvel kapcsolatos hiányérzetemet maradéktalanul ki tudtam elégíteni, melyhez az út alapötletét adó jégkorong-világbajnokság csak hab volt a tortán. Bebizonyosodott, hogy ha mellőzzünk az extrém körülményeket, Kijev egy rendkívül szerethető város minden nyilvánvaló hibája ellenére, melyet nem elég egyszer látni ahhoz, hogy igazán megértsük. Ehhez pedig az a legjobb módszer, ha megpróbáljuk a helyiek szemével is megnézni a dolgokat. A Helenával és Marynával folytatott többórás beszélgetések elképesztő ízt adtak a kijevi útnak, s csak remélni tudom, egyszer majd valahol lesz még alkalmam folytatni velük a társalgást.
Összességében azt mondhatom, hogy Kijevbe régi ismerősként térhettem vissza, de az út végére immár jó barátként köszönhettem el tőle.