2016. április 14., csütörtök

Varsó


Előzmények


Utólag hihetetlen belegondolni, hogy a MALÉV 2012. februári csődjét követő napokban milyen döbbenetesen olcsón lehetett repülőjegyeket foglalni a piaci rést betölteni kívánó fapadosok újdonsült járataira. Mindössze néhány óra alatt bevásároltam a filléres jegyekből, s mire feleszméltem, biztossá vált, hogy a közeljövőben olyan izgalmas helyszínekre juthatok el, mint Bukarest, Szófia, Kolozsvár és Varsó. Mindezért a négy retúr repülőútért összesen – még kimondani is félelmetes – mindössze 18450Ft-ot kellett fizetnem! Ma már kellemes nosztalgiával gondolok vissza a (mindennel együtt) 600Ft-os kolozsvári, 1690Ft-os varsói retúr repjegyekre! Manapság sajnos már a kötelező adminisztrációs alapdíjak kitesznek irányonként minimum 2-3 ezer forintot, s erre jön rá a többi rejtett költség, így megállapíthatjuk, hogy ilyen alacsony áron aligha fogok még egyszer repülni.

A Wizz Air új varsói járata azonban nemcsak a kihagyhatatlan ára miatt volt különösen vonzó számomra. Régi vágyam volt eljutni Lengyelországba, ráadásul az amszterdami Erasmus félév alatt megismert, egyik legkedvesebb külföldi barátom, Gosia, szintén lengyel, s jó lett volna hosszú évek után újra viszontlátni. Azonban a lengyel fővárost egészen eddig csak a MÁV által kínált, 10 órás vonatúttal lehetett elérni, nagyjából 18-20 ezer forintért, mely nem számított egy kifejezetten előnyös pénz/idő kombinációnak.

Miután beszereztem a jegyeket, rögtön megírtam Gosiának a híreket. Az egyetem befejezését követően Varsóban kezdett el dolgozni, úgyhogy reméltem, össze tudjuk hozni a találkozót. Nagyon örült, hogy megyek látogatóba, s bár eredetileg Amszterdamba utazott volna a barátaival azon a lengyel nemzeti ünnepek miatt hosszúra nyúlt hétvégén, inkább visszamondta az egészet, és maradt Varsóban miattam.


1. nap – Indulás Varsóba (2012. április 27.)

Mivel a gépem péntek délután indult, viszonylag korán, fél 2 körül elkéredzkedtem a munkahelyről, s onnan egyenesen a reptér felé vettem az irányt. Ahogy megérkeztem a jó öreg Ferihegy 1-es terminál bejáratához, elszontyolodtam egy kicsit. Tudtam, most repülök utoljára innen, mert májustól végleg bezárják és átterelik a forgalmat a Ferihegy 2-re. Szerettem ezt a kis repteret, szépen fel volt újítva, tökéletesen passzolt a fapados utazásaimhoz, vonattal könnyen megközelíthető és közelebb is helyezkedik el a városhoz, mint a 2-es terminál.
Rengeteg ember várakozott a biztonsági ellenőrzéseknél, lassan haladt a sor. Az előttem lévő hölgy például hosszasan vitatkozott az ellenőrzést végző férfival, aki ki akarta dobni a négycsomagnyi élesztőjét. Közben elképzeltem azt az abszurd jelenetet, ahogy ez a békés, ötvenes éveiben járó néni merényletre készülne egy maréknyi sütőélesztővel, de valahogy nem tudtam átérezni a biztonsági őr túlbuzgó lelkesedését.   
A reptéri duty free-ben vettem egy kis üveges Unicumot és egy díszcsomagolású Szamos marcipánt Gosiának ajándékba, majd vártam a kapunyitást.

A gépünk pontosan negyed 5-kor szállt fel. Bár maga a repülőút alig tartott 50 percet, döbbenetesen szép tájak fölött húztunk el. A Magas-Tátra csipkés, havas hegycsúcsai láttán szó szerint rátapadtam az ablakra.

Kicsivel délután 5 után landoltunk a Varsó Chopin Repülőtéren (Lotnisko Chopina w Warszawie). A korai érkezést ellensúlyozandó a lengyel kollégáknak jó negyedórába telt, míg a szépen beparkolt gépünkhöz kerítenek egy mozgatható lépcsőt. Majd, amikor végre sikerült mindez, mindenkit feltereltek egy reptéri buszra, nehogy a terminálépületig lévő nagyjából 50 métert a saját lábunkon kelljen megtenni. Itt egy újabb örökkévalóságnak tűnt, míg megtelt és végre elindult az utasokkal megrakott busz, és egy fél gázfröccsel átgördült a terminál bejáratához.  
 
Bár Gosia munka miatt nem tudott kijönni elém, még előzetesen leírta pontosan, hogy jutok be a belvárosba. Megkerestem a #175 buszt, mellyel a város központi vasúti pályaudvaráig, a Warszava Centralna-ig kellett mennem. A buszmegállót viszonylag hamar megtaláltam, viszont a jegyvételi lehetőségek már nem tűntek ennyire egyértelműnek. A buszon lévő automata csak érmével működik, papírpénzzel vagy kártyával nem, ráadásul a sofőrtől sem lehet jegyet venni. Így hát hiába váltottam lengyel zloty-t még Magyarországon, első varsói megmozdulásommal rögtön lógnom kellett a buszon. Végül megúsztam ellenőr nélkül az utazást.

Ahogy közeledtünk a Warszava Centralna megállójához, egyből felismertem a pályaudvar szomszédságában lévő, jellegzetes Kultúra és Tudomány Palotáját. 

Leszállva a buszról, érdekes érzés fogott el. Egyrészről minden olyan ismerősnek tűnt, mintha már jártam volna itt korábban. Másrészről alig akartam hinni a szememnek, hogy milyen fejlett a varsói infrastruktúra. Modern, alacsonypadlós buszok és villamosok, vadonatúj megállók, valós idejű, kijelző utastájékoztatás, mágneskártyás jegyrendszer, tiszta, rendezett utcák és felhőkarcolókkal szegélyzett üzleti negyed. Wow, mintha csak egy nyugat-európai nagyvárosban lennék! Ezt nem vártam volna!

Mivel volt egy csomó időm a találkozóig, sétáltam egyet a környéken, majd leültem az egyik padra olvasgatni. Kiolvastam az útikönyv (Útitárs: Lengyelország) Varsóról szóló fejezetét, majd betértem a pályaudvar turistainformációs irodájába néhány prospektusét és ingyenes térképért.
Időközben írt Gosia, hogy az innen négy villamosmegállónyira lévő Ochota-Ratusz megállóban találkozzunk félóra múlva. A #7 vagy #9 villamossal alig 10 perc alatt el lehet oda jutni, viszont a délutáni csúcsforgalomban csak második vagy harmadik villamosra tudtam csak felpasszírozni magam.

Alighogy megérkeztem, pár perc múlva befutott Gosia is, egy feketehajú lány társaságában. Az amszterdami időkhöz képest megnövesztette a haját, amely határozottan jobban állt neki. Ezt leszámítva semmit sem változott. A barátnője, Sylvia, aki egyben az egyik lakótársa is, szimpatikus, csöndes természetű lánynak tűnt. Így hárman beültünk egy közeli sörözőbe beszélgetni.
Gosiával alaposan kitárgyaltuk az elmúlt 3 évet, ugyanis alaposan megfordult velünk a világ, amióta 2009 nyarán, Siófokon utoljára találkoztunk. Némi magánéleti hullámvasút után mindketten befejeztük az egyetemet és elkezdtünk dolgozni. Gosia pályakezdőként nem is akármilyen fába vágta a fejszéjét – auditor lett a PWC-nél. A többi „Big Four” vállalatnál dolgozó barátomhoz hasonlóan ő is látástól-vakulásig dolgozik, sokszor 12-13 órákat. Hogy emellett még van energiája a kosárlabdára már önmagában elképesztő, igaz már nem a legmagasabb szinten nyomja, mint korábban.
Mire kitárgyaltuk az elmúlt évek legfontosabb történéseit, gurítottam 1-2 korsónyi jófajta lengyel sört (Żywiec), amit a lányok ajánlottak.  
Este 9 körül elsétáltunk Gosia kocsijához, aki hazavitt mindannyiunkat. Egy viszonylag tágasnak mondható, lakótelepi lakásban laknak hárman lányok. Itt aztán találkoztam a másik lakótársával, Olával, aki angol-német nyelvtanárként dolgozik. A nap zárásaként Unicumoztunk egyet a lányokkal, majd nyugovóra tértünk.


2. nap – A városközpont és a Łazienki Park (2012. április 28.)

Bár már reggel 7 körül felébredtem, csak közel másfél órás lustálkodás után sikerült kikecmeregnem az ágyból. Gosiáék közben elmentek bevásárolni, majd miután visszatértek, megreggeliztünk. Az itthon megszokott sonkás-sajtos szendvicset ők valamilyen folyós túróval eszik, mely a valóságban távolról sem olyan bizarr kombináció, mint elsőre hangzik.
Fél 12 környékén elindultunk be a belvárosba. A busz nem messze a lakástól indult volna, ám buszmegálló helyét és vele együtt az egész 2x2 sávos főút közel egy kilométeres szakaszát (melyen tegnap még kocsival gördültünk végig) reggel felmarták teljes hosszában, mindössze pár óra alatt. Amerre csak elnéztünk, mindenhol építőmunkások dolgoztak serényen, de olyan intenzitással, mintha délutánra már végezniük is kéne. Busz híján elgyalogoltunk a legközelebbi villamosmegállóhoz, ahol vettem egy 3 napos tömegközlekedési bérletet (24 zloty), majd felültünk egy villamosra, mely a Wierzbno metrómegállóig vitt minket. 

Csak ekkor tudatosul bennem, hogy a közel 1,8 milliós népességgel rendelkező Varsónak mindössze 1, azaz egy árva metróvonala van (M1 – kék vonal), mely észak-dél irányban szeli ketté a várost. Már csak azért is nehéz ép ésszel megemészteni ennek a tényét, mivel az első metrótervek már 1918-ban napvilágot láttak. Lengyel testvéreinknek még további 20 év kellett, hogy egy 7 vonalból álló egész hálózatot álmodjanak meg a fővárosuknak, s már épp munkához láttak volna, amikor lerohanták őket a németek és megkezdődött a II. világháború. A háború okozta borzasztó pusztítás után érthető módon nem a nagy volumenű metróépítés volt a város fő prioritása, mivel Varsót gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé a harcoló felek, így a metró témája jegelve lett egy jó időre. Végül 1984-re kapott zöld utat a projekt, melynek első felvonásának végén, 1995-ben 11 állomással átadták Varsó első metróvonalát. Később még 10 megállóval kibővítették ezt a szakaszt, majd 2010-ben nekiláttak a második (M2 – piros) vonal építéséhez (ezt 2015 márciusában adták át). 

Öt megállót mentünk, egészen a Centrum megállóig, mely a mai napi első látnivalónk, a Kultúra és Tudomány Háza (Pałac Kultury i Nauki) tőszomszédságában található. A moszkvai szocreál toronyházakra emlékeztető épület 1952 és 1955 között épült az orosz építész, Lev Rudnyev tervei alapján, aki a szokásos szovjetes stílus mellett igyekezett lengyel építészeti jegyeket is alkalmazni. 
A 30 emeletes, 231 méteres monstrumot a „Szovjetunió a lengyel népnek szánt ajándékaként” emelték, mellyel egyből Lengyelország legmagasabb épületévé vált. Bár megítélése még jóval a rendszerváltás után is ellentmondásos, mivel még sokan mindig az egykori elnyomó szovjet hatalmi szimbólumot látják benne, vitathatatlanul a modern Varsó egyik legjellegzetesebb épületének számít. Napjainkban az toronyház irodakomplexumként és kulturális központként is funkcionál – fel van szerelve 8 moziteremmel, 4 színházzal, 2 múzeummal, könyvesbolttal, konferenciateremmel, úszómedencével (ez egy kicsit kilóg a sorból!) és temérdek irodával. A legfőbb látványosság viszont a 30. emeleten kialakított kilátóteraszról nyílik, ahonnan belátni az egész várost. 
A jegy 20 zlotyba kerül, s villámgyors lift visz fel a torony tetejére. Érdekes módon, Gosia is most járt itt fent először, úgyhogy a nagyszerű kilátás neki is újdonságszámba ment. Alaposan körbefotóztuk minden irányból a várost, majd a forgalmas Aleje Jerozolimskie mentén elindultunk bejárni a központot.
Nem gondoltam volna, hogy az első említésre érdemes látványosság egy 15 méteres pálmafa lesz, mely méghozzá Varsó egyik legforgalmasabb kereszteződésének (rondo gen. Charles'a de Gaulle'a) közepén magasodik. Természetesen nem valamilyen őshonos lengyel pálmafajról van szó, hanem egy kortárs művészeti alkotásról, melynek megalkotója az egyik izraeli útja után kitalálta, milyen jó ötlet lenne, ha a főváros Jeruzsálemről elnevezett főútja kapna egy kis jeruzsálemi hangulatot is. Az ideiglenesnek szánt műpálma végül elnyerte a helyiek tetszését és végleg maradt a helyén. 
Innen jobbra fordultunk a Nowy Świat (Új világ) utcán, melyen haladva egy kerek alakú, timpanonos kis fehér templomhoz (Kościół św. Aleksandra) érkeztünk a Plac Trzech Krzyży-n (Szentháromság tér). 
A tér déli végéből indul a híres Aleje Ujazdowskie, Varsó egyik legszebb sugárútja, mely mentén fényűző villák, elegáns lakóépületek, nagykövetségi paloták és hangulatos parkok terülnek el. Tettünk egy gyors kitérőt az innen egy utcányira lévő, szigorúan őrzött, fákkal körbenőtt lengyel Parlament épületénél, de erről a kiírás szerint csak egy távoli képet készíthettünk. 
Visszakanyarodva az Aleje Ujazdowskie-re, folytattuk az utunkat Varsó legnagyobb parkja, a Łazienki Park (Łazienki Królewskie) felé. A hatalmas kiterjedésű zöld terület helyén a 17. században még királyi vadaspark terült el, majd később tudatos kertrendezési munkák révén királyi fürdő- és palotakomplexumot alakítottak ki itt. 
A park peremén helyezkedik el a Belvedere palota (Belweder), mely 1918 után a lengyel köztársasági elnök lakhelyévé vált, ám napjainkban már csak kormányzati és elnöki ünnepségek alkalmával használják. Jelenleg egykori lakójának, a híres Józef Piłsudski marsallnak szentelt kiállításnak ad otthont. 
A Łazienki Parkban számos ókori építészeti emléket idéző építményt találunk – ilyen például a teljesen kőhatású, de valójában fából faragott, ókori görög templomot mintázó Szibilla szentély mellett a vízparton lévő, faragott római oszlopokkal kirakott Szigeti Színház is. 
A park egyik legszebb és leghangulatosabb része, a szó szerint vízre épült Łazienki palota (pałac Łazienkowski) környéke. A 17. században a park korábbi tulajdonosa Stanisław Herakliusz Lubomirski marsall egy pompás fürdőházat építtetett a minden oldalról vízzel határolt kis szigeten. Az 18. század vége felé, II. Szaniszló Ágost lengyel uralkodó parancsára, végül királyi palotává alakították át a fürdőházat, mely így nyerte el mai formáját. Jelenleg múzeum működik benne.
A palotát körülvevő tavacskán a romantikusabb lelkek csónakázhatnak egyet, de aki part menti sétát választja, az sem jár rosszabbul.
A csodálatos tavaszi időnek köszönhetően rendkívül élveztük a parkban tett sétát, viszont az egész napos gyaloglás után, délután 5 óra körül, a belvárosba visszamenet inkább buszra pattantunk. A pálmánál szálltunk le, s ezúttal a Nowy Świat másik, az óváros felé vezető felén indultunk el. Az elegáns boltokkal és utcai teraszos kávéházakkal övezett utca része a híres varsói Királyi Útnak (Trakt Królewski), mely nevét onnan kapta, hogy itt sorakoznak a hajdani királyi lakóhelyek. 
Elsétáltunk a Staszic palotáig (Pałac Staszica), mely a világháború óta a Lengyel Tudományos Akadémia és a Varsói Tudományos Társaság székházaként funkcionál. Az épület előtt a híres lengyel csillagász, Nikolausz Kopernikusz szobra áll, mely az egyik legnépszerűbb találkozási pont a varsóiak körében. 
Stílszerűen igazodva a helyi szokásokhoz mi is ide beszéltük le a találkozót Gosia barátnőivel egy kicsit későbbre, de előtte még végigsétáltunk a fenséges Krakowskie Przedmieście-n, Varsó legszebb utcáján. Itt egymást érik a szebbnél szebb épületek, mint például a Varsói Egyetem, a Köztársasági elnöki palota, a Képzőművészeti Akadémia, a fényűző Hotel Bristol és a Szent Anna-templom. Az út végül a Királyi Palota előtt elterülő, nyüzsgő térben (Plac Zamkowy) ér véget.
Vacsora gyanánt útközben vettünk egy-egy kebabot, majd megálltunk megnézni a téren fellépő önjelölt break dance virtuózok rögtönzött előadását. Az utcai showműsornak ezzel nem volt vége – pár méterrel odébb a döbbenetes hangulatot kreáló, festékes vödrökön, üres vizes tartályokon, lyukas serpenyőkön és rossz kályhaelemeken doboló utcazenész előadása vonzotta a tömegeket, úgyhogy ott is elidőztünk pár percet.
Ezután visszabattyogtunk a Kopernikusz szoborhoz, ahol találkoztunk Sylviával és Olával, majd együtt lesétáltunk a Visztulához. 
A lányok el akartak vinni egy népszerű zenés bárba, ám a hely zsúfolásig tömve volt emberekkel, úgyhogy jobb híján betértünk egy kisboltba venni sört, majd kiültünk iszogatni a Visztula partjára. Úgy tűnt, nem sokan veszik komolyan a szigorú köztéri alkoholfogyasztási tilalmat, mivel az egész folyópart csak úgy zengett a söröző-borozó fiataloktól. 
Ezúttal a Żywiec mellett kipróbáltam a Tatra sörmárkát is, mely szintén jó választásnak bizonyult – miután komoly erőfeszítések árán végül sikerült kinyitnunk a palackokat. 
Ugyanis egyikünknek sem volt sörnyitója, úgyhogy alaposan megszenvedtünk, míg sikerült levarázsolnunk a kupakokat. Mindannyiunk közül vitathatatlanul Ola mutatta be a legkreatívabb sörösüveg nyitási módot, amihez egy másik, még felbontatlan üveget használt. Az utolsó üveghez érve azonban az ő tudománya is elfogyott, ekkor jöttem én a kék Labellómmal. 
Nem bizonyult egy egyszerű menetnek, már rendesen vörösödött a fejem mire sikerült halk pukkanás kíséretében lepattintani a sörös kupakot. A Labello tégelyének vége rendesen eldeformálódott, de a szent cél érdekében szükség volt ilyen áldozatokra. A jól megérdemelt sört kortyolgatva levonhattam a végső tanulságot – mindig legyen nálad egy ajakír, sosem tudhatod mikor lesz rá szükség!
Órák hosszat beszélgettünk itt parton, nagyon kedves kis este volt. Amikor már kezdett későre járni, visszasétáltunk a Kopernikusz szoborhoz, ahonnan a #222 busz szinte egészen hazáig vitt minket. 
Közben jól szórakoztunk, ahogy Ola büszke nyelvtanárhoz méltóan, hősiesen próbálkozott kimondani az olyan magyar nyelvtörőket, mint a „cipőfűző végét védő pöcök” vagy „Sárga bögre görbe bögre”.


3. nap – Az Óváros és az Újváros (2012. április 29.)

A városnézés szempontjából a mai nap ígérkezett a legérdekesebbnek, ugyanis Varsó leghangulatosabb részének tartott Óvárost (Stare Miasto), valamint a háború után teljes mértékben újjáépített újvárosi kerületet terveztük bejárni.
Indulás előtt vettünk az egyik lakótelepi kisboltban vizet és valamilyen csokis bucit, majd bebuszoztunk a belvárosba. Számomra a döbbenet erejével hatott, hogy a tegnap még teljesen feltúrt, atomjaira bontott főút teljes hosszában gyönyörűen újraaszfaltozva és újracsatornázva várta a forgalmat!

A városnézést ott kezdtük, ahol előző nap abbamaradt – a Staszic palota előtt lévő Kopernikusz szobornál. Innen – csakúgy, mint tegnap – a fenséges Krakowskie Przedmieście-n sétáltunk végig, ám ezúttal sokkal alaposabban szemügyre vettük az egyes épületeket. 
Az első említésre méltó a Staszic palota mellett lévő, duplatornyos Szent Kereszt-templom (Bazylika Świętego Krzyża), amely arról híres, hogy itt őrzik egy urnában a világhírű lengyel zeneszerző, Frédéric Chopin szívét.
Bár a templomot zárva találtunk, kárpótlásul meghallgathattunk egy rövid részletet Chopin egyik művéből – méghozzá az utca közepén. Hogy honnan? Az egyik feketemárványból készült, interaktív, ismeretterjesztő pad játszotta a zenét, majd egy kellemes narrátor hang hívta fel a figyelmet a közeli látványosságokra. Mindehhez csak egy, a padba épített gombot kellett megnyomni, vagy okostelefonnal leolvasni a pad QR-kódját…elég futurisztikusan hangzik, nemde? 
Pár méterre innen bekukkanthattunk az 1816-ban alapított Varsói Egyetem (Uniwersytet Warszawski) díszes kapuján, mely mögött az ország legnagyobb felsőoktatási intézményének központi campus-a található.
Ismét megcsodáltuk az elegáns luxusszálloda, a Hotel Bristol díszes saroképületét, mely mellett az elegáns, klasszicista Pałac Namiestnikowski foglal helyet. 
Utóbbi szolgál a mindenkori lengyel államelnök rezidenciául, de itt írták alá a hidegháború kezdetén, 1955-ben a híres Varsói Szerződést is, melyet a közép- kelet-európai kommunista országok a NATO ellensúlyozásaként hozták létre. Érdemes külön megfigyelni a palotát 1821 óta őrző oroszlán szobrát, melyen a gondos javítások ellenére a mai napig jól láthatóak a világháborúban szerzett golyónyomok.
A köztársasági elnöki palota mellett jobbra a Karmelita templom áll, melynek csúcsán, érdekes módon nem kereszt, hanem egy, a Földet szimbolizáló zöld gömb magasodik.
Templomokból sosem lehet elég Varsóban, úgyhogy továbbhaladva a Krakowskie Przedmieście-n hamarosan látunk egy újabbat, a klasszicista homlokzatú Szent Anna-templomot. 
Ha másért nem, azért mindenképpen érdemes megemlíteni, mivel a templom különálló, fehér harangtornya manapság kilátóteraszként (Taras Widokowy) funkcionál, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik a szomszédos Királyi Palotára és előtte elterülő, emberektől nyüzsgő térre, a Plac Zamkowy-ra.
Mivel a pénztárnál hosszú sor kígyózott, így előbb inkább a Királyi Palotát (Zamek Królewski w Warszawie) akartuk megtekinteni. Szerencsénkre vasárnap lévén ingyenes volt a belépés.
A kiállítás a kastély történetével kezdődött, mely egészen a 16. századig nyúlik vissza, amikor III. Vasa Zsigmond király Krakkó helyett Varsót tette meg Lengyelország fővárosává. Az építkezés 1598-ban indult el, s több mint 20 év kellett a befejezéséhez. Hosszú történelme alatt sok viszontagságot és háborút élt meg, átvészelte a svédek, poroszok és orosz cári seregek pusztításait, mígnem 1939-ban a náci Németország kirabolta és felégette a csodás palotát. 
Ha ennyi még nem lett volna elég, az 1944-es sikertelen varsói felkelés megtorlásaként a németek még az épület megmaradt részét is felrobbantották, mígnem szó szerint csak törmelék maradt belőle. Az átfogó felújítási munkálatok 1971-ben indultak, s a teljesen újjáépített palotát végül 1984-ben adták át a nagyközönségnek. 
A kastély összes termét nagyjából másfél óra alatt lehet bejárni. A gazdagon díszített barokk helyiségek közül meg kell említeni a Lovagtermet, amelyet a lengyel történelem főbb eseményeit megörökítő festmények vesznek körül, a vörös bársonnyal borított Tróntermet, a 17 pár aranyozott oszloppal díszített Báltermet, a lenyűgöző Márványtermet, a király Hálótermét, valamint a Szenátorok termét, ahol a 1971-ben elfogadták a lengyel alkotmányt.
Miután bejártuk az egész épületet, leültünk a palota előtti téren magasodó Zsigmond-oszlop (Kolumna Zygmunta). A város egyik jelképének tartott, 22 méter magas emlékmű a Varsót fővárossá tevő III. Vasa Zsigmond királynak állít emléket. 
Szusszantunk egy kicsit az árnyékban, elmajszoltunk egy-egy almát, majd felmentünk a Szent Anna-templom kilátóteraszára. A jegy mindössze 5 zlotyba került, viszont cserébe páratlan kilátásban volt részünk.
Ezt követően a Plac Zamkowy-ról nyíló egyik utcán, a Świętojańska-n sétáltunk tovább. Itt található egymás közvetlen tőszomszédságában a jellegzetes, csíkozott homlokzatú Szent János fővétele-katedrális (Bazylika Archikatedralna w Warszawie p.w. Męczeństwa św. Jana Chrzciciela), valamint a barokk stílusú, piros-fehér színekben pompázó Jezsuita templom.  
Pár lépésnyire innen kiértünk a város egyik legkedveltebb helyének számító Óváros térre (Rynek Starego Miasta), melynek története a 13-14. századig nyúlik vissza. A tér köré épültek a városi közösség leggazdagabb tagjainak lakóházai, melyek alapjaiban határozzák meg a hely előkelő jellegét. 
A tér közepén, ahol egykor a régi városháza állt, jelenleg Varsó jelképének számító, harcias sellő szobrát találjuk. A legenda szerint a tengerből származó hableány felúszott a folyón, egészen ideáig. Megállt pihenni az Óváros folyópartja mentén, s annyira megtetszett neki a város, hogy elhatározta, itt marad. A helyi halászok el akarták fogni a sellőt, mivel elriasztotta a halaikat, ám ehelyett mindannyian beleszerettek – kivéve egyiküket, aki elfogta és bezárta a fiatal szépséget. Egy fiatal halász meghallotta a sellő sírását és társaival a segítségére sietett. Kiszabadították a fogságból, mire a sellő ígéretet tett, hogy a jövőben megvédi a várost és lakóit.
A páncélt és kardot a kezeiben tartó sellő szobra egy hatalmas kör alakú, enyhén vízzel borított márványlapon állt, melyen a szokatlan tavaszi hőségnek köszönhetően fürdőruhás gyerekek pancsoltak és rohangáltak fel-alá boldogan. 
A teret a Nowomiejskán haladva hagytuk el, mely kivezetett minket a középkori városfal egyik erődítményszerű építményéhez, a Barbakánhoz (barbakan warszawski). A 16. században épített, zömök bástyához hasonlító őrtorony egykor fontos védelmi funkciókat látott el, majd a város növekedésével egyre csökkent a jelentősége, mígnem a maradványait szépen lassan beépítették a környező lakóházakba. 
A Barbakán túloldalán kezdődik a varsói Újváros (Nowe Miesto), melyet 1408-ban, mint különálló várost alapítottak meg, ám később Varsó részévé vált. Az Óvároshoz hasonlóan ezt a kerületet is óriási pusztítás érte a II. világháború alatt, a németek gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé. Szerencsére az éveken át tartó felújításnak köszönhetően sikerült, eredeti formájában újjáépíteni az épületeket, így ismét a főváros egyik leghangulatosabb részévé vált. 
Az Újváros fő sétálóutcája az Ulica Freta, mely mentén számos látnivaló, étterem és kávéház sorakozik. A hangulatos utcaképhez hozzátartozik a jellegzetes fehér, kéttornyú Szentlélek-templom (Kościół Paulinów, Św. Ducha) és a vele farkasszemet néző, kicsiny Szent Jacek-templom (Kościół Dominikanów pw. św. Jacka) képe. 
Vettünk egy-egy gombóc fagyit, majd élvezve a csodás, tavaszi időjárást, sétálgattunk a macskaköves utcákon. Letérve a Fretáról jobbra az Újváros szívének számító, háromszög alakú Újváros térre (Rynek Nowego Miasta), újabb két templomba botlottunk – a tér szélén áll a fehér, barokk stílusú, kupolás Szent Kázmér-templom, majd kicsivel mögötte, a vöröstéglából épült Szűz Mária látogatása templom áll.   
Ezen ponton kezdtem úgy érezni, több templomot már képtelen vagyok befogadni a mai napon, úgyhogy kész felüdülésként ért, amikor az utóbbi templom mögötti füves dombon ültünk le pihengetni egy kicsit, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a Visztula partjára.
A domb aljában terül el a Zenélő Szökőkút, ahol a nyári hónapokban lélegzetelállító látványvilággal tarkított, zenére komponált vízjátékot láthatnak esténként a nézők. Jelenleg csak minimál programon üzemelő szökőkút még így is kiváló hűsölőhelyként szolgált a hőségben a medence szélén üldögélő tömegek részére. A gyerekeket láthatóan itt is teljességgel hidegen hagyták a szökőút medencéjében való fürdést tiltó táblák látványa, olyan élvezettel pancsoltak a vízben, mintha egy élményfürdőben lettek volna. 
Innen a Varsói Egyetemi Könyvtár (Biblioteka Uniwersytecka w Warszawie) felé vettük az irányt, ahol találkoztunk Sylviával. A hatalmas kiterjedésű, ultramodern könyvtárépület gyűjteménye már önmagában figyelemre méltó, de lányok nem ezért akartak feltétlen elhozni ide. 
A könyvtárépület tetején egy több mint egyhektáros alapterületű, elképesztően hangulatos tetőkert van kialakítva, amely gyakorlatilag páratlan a maga nemében. A padokkal, kis járdákkal, tavacskákkal és több száz érdekes növénnyel tarkított kertnél idillibb helyet el sem tudnék képzelni egy egyetemistának jegyzeteket, könyveket tanulni. 
Shenshennek mennyire tetszene! Itt biztos szívesebben tanulna a félelmetes záróvizsgájára, mint otthon…” – ez a hirtelen jött gondolat ugyanakkor azt is eszembe juttatta, hogy amióta csak kijöttem Varsóba, egy árva SMS-t vagy üzenetet sem kaptam tőle. Akármennyire is próbáltam megideologizálni, biztos milyen elfoglalt lehet, nem tudtam elnyomni azt az elmondhatatlanul keserű érzést, hogy a barátnőmet nem érdekli túlzottan, hol és merre járok napok óta a világban… Mindenesetre küldtem neki innen egy kedves üzenetet, amelyből lehetőleg ne derüljön ki, mennyire elszomorít az érdeklődésének hiánya. Azonban hiába reménykedtem titkon, erre az SMS-re sem érkezett válasz…

A lányok látták, hogy időnként el-elkomorodom, úgyhogy igyekeztek mindig felvidítani valamivel. Leülünk az egyik kis halastó szélére, belógattuk a vízbe a lábunkat és szuper jót beszélgettünk így hárman. Olyan kedves délután volt, rögtön jobb kedvem lett tőle. 
Az eseménydús nap levezetéseképpen átvillamosoztunk az egyik hídon (Most Śląsko-Dąbrowski) a Visztula túlpartján lévő Praga kerületbe. Bejártuk a környéket errefelé is, megnéztük kívülről a csodálatos, vöröstéglából készült, duplatornyos Szent Flórián templomot, sétálgattunk a szomszédos Praski Parkban, majd mielőtt hazafelé vettük volna az útirányt, csillapítandó az éhségünket, beültünk az egyik közeli McDonaldsba enni egy sajtburgert.  

Visszaérve a lakásba, söröztünk, beszélgettünk, vicces Youtube videókat mutogattunk egymásnak, majd Gosia amszterdami repjegy foglalásával foglalkoztunk.


4. nap – Az utolsó nap Varsóban (2012. április 30.)

Mivel a gépem csak este 6-kor indult vissza Budapestre, gyakorlatilag még egy egész, teljes értékű napot tölthettem el itt Varsóban. A mai napra tulajdonképpen már csak a modern városközpont felfedezése maradt.
Bemetróztunk a Świętokrzyska állomásig, majd a városnézést a közeli Szász kertben (Ogród Saski) kezdtük el. Varsó első közparkjaként emlegetett kertet 1727-ben nyitották meg a nagyközönség előtt, mivel korábban az itt elterülő Szász Palota része volt. 
A palotát 1944 végén lerombolták, melynek egyetlen megmaradt darabja az Ismeretlen Katona Síremléke, mely egy olyan katona földi maradványait tartalmazza, aki Lvov védelmében (1918-1919 között) esett el. 
Az emlékműnél elhelyezett örökmécses két oldalán a díszőrség egy-egy katonája áll őrt. Az őrségváltás óránként érkezik, viszont maga a ceremónia nem számít különösebben látványosnak vagy ünnepélyesnek – aki kihagyja, nem veszít túl sokat.  
A park mellett találjuk a Kortárs Művészetek Nemzeti Galériájának otthont adó Zachęta épületét, mely modern művészeti kiállításai mellett arról híres, hogy 1922-ben itt lett merénylet áldozata az újonnan függetlenné vált Lengyel Köztársaság első államfője, Gabriel Narutowicz. Mögötte a római Panteonra hasonlító, 58 méter magas Evangélikus templom látható, mely sokáig Varsó legmagasabb épületének számított. 
Keresztülsétáltunk a Szász parkon, s végül Varsó egyik legforgalmasabb pontján, a Bank téren (Plac Bankowy) lyukadtunk ki. Kétségtelenül a tér nyugati felén lévő épületek tűnnek érdekesebbnek – itt találjuk például az Állami Kincstári Minisztérium palotáját és a varsói Városházának (Urząd Miasta Stołecznego Warszawy) otthont adó klasszicista épületet. 
Innen nagyjából egy kilométert kellett gyalogolni a következő, meglehetősen szomorú hangulatú látnivalóig. A jelenleg múzeumként funkcionáló, romokban heverő Pawiak börtönt még az orosz cári fennhatósági időszakában, 1830 körül építették, ám Lengyelország 1939-es német megszállása után a félelmetes Gestapo vette át az irányítását, s a náci koncentrációs tábor rendszer fontos központjává tették. 
Több százezer lengyel és zsidó elítéltnek pecsételődött meg itt a sorsa, s akit nem végeztek ki itt helyben, az rendszerint koncentrációs táborba küldték. A rendkívül szomorú és nyomasztó hely bejáratánál egy feketére festett, rég kiszáradt fa áll, melyet az itt elhunyt rabok gyászjelentései borítanak. 
500 méterre innen található a fekete és fehér márványból készült Umschlagplatz emlékmű, mely a hajdanán az Ulica Dzikában húzódó vasúti mellékvágány helyét jelöli, ahol a varsói gettókból elhurcolt 300 ezer zsidót feltették a haláltáborokba menő vagonokra. 
Az Ulica Muranowska mentén egy újabb megrázó hangulatú emlékműbe botlottunk – a keresztekkel megrakott vagon a keleten elesett, vagy a Szovjetunió börtöntáboraiba szállított és meggyilkolt több százezer lengyelnek állít emléket.
A sok lehangoló emlékmű után kész felüdülésként hatott, amikor a csodálatos, barokk stílusú Krasiński palota (Pałac Krasińskich) előtti füves téren hatalmas, szárnyas lovakra bukkantunk.

A mai napig rejtély, hogy a különböző vidám színekben pompázó, fémlemezekből hegesztett paripák milyen rejtett művészeti mondanivalóval bírnak, de mindenesetre mi remekül szórakoztunk, miközben megpróbáltunk felmászni a hátukra. 
Miután kibolondoztuk magunkat, mint két nagyra nőtt óvódás a játszótéren, elindultunk visszafelé Podwalén, a régi városfal mentén.  
Az egyik ház oldalán feltűnt egy különös, díszes paca, melyet közelebbről megfigyelve kiderült, hogy valójában egy óra! Innen letérve kis utcára, a szépséges Ulica Miodowára értünk ki, mely szintén bővelkedik a fenséges palotákban és templomokban. Ezek körül a leginkább a vicces nevű Pac palotáról (Pałac Paca) érdemes megemlékezni, mely egykor a híres Radziwiłł család lakóhelye volt. Későbbi korokban színház, katonai barakk és kormányzói központ is működött itt, míg jelenleg az Egészségügyi Minisztérium használja az épületet. 
Ezután visszaértünk az Óvárosba, a fenséges Krakowskie Przedmieście sétálóutcára, s leültünk az egyik árnyékos padra pihenni. Nagyjából egy órám maradt, mielőtt el kellett indulnom a reptérre, úgyhogy elmajszoltuk a maradék szendvicsünket és beszélgettünk utoljára még egy kicsit.

Furcsa érzés volt, ismét elbúcsúzni Gosiától. Hosszú idő telt el a legutóbbi találkozásunk óta, s ki tudja mennyi telik el a következőig. Az a tény viszont így is, úgy is rendkívül megnyugtató, hogy ettől függetlenül a barátságunk mit sem kopott az évek alatt, minden olyan volt, mintha csak pár hét telt volna el Amszterdam óta.
Elbúcsúztunk egymástól, majd felpattantam a reptérre menő buszra. A becsekkolást követően a duty free boltban vettem némi lengyel csokit az otthoniaknak, egy üveg Krupnikot (mézes likőr) Shenshennek, valamint egy Sobieski vodkát Daninak születésnapjára. 
A gép pontosan este 6-kor indult, s magyar idő szerint 7 körül érkeztünk meg a Budapest Ferihegy 1 terminálra. Titkon reménykedtem, hogy amikor kilépek a terminálajtón, várni fog ott rám valaki – de hiába. Nem volt ott senki.
Búcsút intettem a bezárásra ítélt terminálépületnek, majd kibattyogtam a vonatállomásra. Felhívtam Anyáékat. Shenshennek csak annyit írtam SMS-ben: „Megjöttem.” De erre sem jött válasz.


A vonaton ülve igyekeztem elhessegetni a keserű gondolataimat, és végiggondolni, milyen fantasztikus négy nap is volt ez. Mekkora szerencse és ajándék, hogy ilyen olcsón és könnyedén eljuthattam Varsóba, s ráadásul találkozhattam Gosiával is! Nélküle fele ennyit sem jelentett volna ez az út. Rendkívül hálás vagyok neki, s nemcsak azért, amiért lemondta a korábban tervezett amszterdami kirándulását miattam, hanem mert mindvégig ugyanazzal az őszinte barátsággal viseltetett irányomban, mint anno Amszterdamban.  Bár ritkán látjuk már csak egymást, de rajta tényleg éreztem, hogy számítok neki, mint barát. És ez nagyszerű érzés!
A lengyel főváros pedig minden szempontból kellemes meglepetésként szolgált. Varsó döbbenetesen modern és tiszta, s bár szomorú, modern kori történelmének nyomait örökké viselni fogja, az ember gyorsan megtalálhatja itt a számára legkedvesebb helyeket. Igazi nagyváros jellege mellett rengeteg szerethető szegletét ismertem meg – kezdve a Visztula partjától, az egyetemi könyvtár tetőkertjén át az Óváros hangulatos utcácskáiig. Örülök, hogy ez úttal nemcsak Varsó, hanem immár Lengyelország is felkerült az utazásos élményeim képzeletbeli listájára.