2017. augusztus 4., péntek

Macedónia



Előzmények

A Balkánra mindig úgy tekintettem, mint utazás szempontjából az egyik legizgalmasabb, felfedezésre váró régióra, mely megítélését tekintve továbbra is méltatlanul alulértékelt Európa más részeihez képest. Sokáig nekem is egy nagy fehér folt volt a képzeletbeli utazási térképemen, mígnem pár évvel ezelőtt Anitával gondoltunk egy merészet és levonatoztunk Belgrádba. A szerb főváros minden szinten felülmúlta az előzetesen nem túl magas elvárásainkat, és megadta az alaphangot a későbbi balkáni kalandozásokhoz. Rá másfél évre Boszniába, 2012 nyarán pedig Bulgáriába vezetett az utam, s mindkét helyen fantasztikus élményekkel lettem gazdagabb. Sajnos azonban a Balkán legnagyobb részét továbbra is csak körülményesen lehetett tömegközlekedéssel elérni Budapestről. Közvetlen repülőjárat híján gyakorlatilag csak a vasút maradt, mint egyedüli opció, de a maratoni 8 órás belgrádi és a több mint 11 órás, agyzsibbasztó szarajevói vonatút után már egyik porcikám sem vágyott arra, hogy két teljes napot csak vonaton zötykölődésre pazaroljak el.
 
Amiben leginkább reménykedtem, 5 évvel a MALÉV csődje után újra valósággá vált, amikor a Wizz Air bejelentette, öt új, közvetlen járatot indít Budapestről a főbb balkáni fővárosokba – nevesen Podgoricába, Szkopjéba, Szarajevóba, Pristinába és Tiranába. A jelentős állami szerepvállalásnak – ergo az adófizetők pénzének – köszönhetően a Wizz Air jelentősen kompenzálva lett az esetleges veszteségekért ezeken a viszonylatokon, úgyhogy nem csoda, hogy a gépek töltöttségének érdekében nagyjából filléres árakon hirdette meg a járatokat.

Március közepén Andival elkezdtük tervezgetni az idei utazásokat, ám figyelembe véve, hogy az új munkahelyén előírt próbaidő nagyjából június elején jár le, csak ezutáni időszakra jöhetett szóba bármilyen út. Legnagyobb döbbenetemre, Szkopjéba és Szarajevóba időponttól függetlenül a már-már nevetségesen alacsony, 3090 Ft-os árért vesztegették a jegyeket, amelyeket egyszerűen nem lehetett az asztalon hagyni.  Szarajevóval kapcsolatban már pontosan tudtam, mire számíthatok, viszont Szkopje és úgy egész Macedónia teljes mértékig az ismeretlenség homályába burkolózott. Egy teljes hetet látatlanban nem mertem pusztán Macedóniára allokálni, úgyhogy végül nettó négy napos időtartamra foglaltuk a jegyeket.

Ha már több balkáni utazás is tervbe volt véve, reméltem, sikerül egy több országot átfogó útikönyvet szerválni. Mivel emlékeztem, hogy a kedvenc útikönyv-sorozatomnak (DK Eyewitness Travel Guide) csak Szerbiáról és Horvátországról szóló kiadványa jelent meg, tulajdonképpen bármilyen értelmes alternatívára rábólintottam volna – ha lett volna olyan. A Lonley Planetnek ugyan létezik két régebbi balkános kiadása, alig pár használt darabot lehet eBay-en és Amazonon fellelni belőlük, azt is csillagászati, 40-50 eurós összegekért. Mondjuk a 2006-os Western Balkans című kiadással nem nagyon lettünk volna kisegítve, mivel akkoriban a jelenlegi balkáni országok közel fele hivatalosan nem is létezett mai formájában. A másik alternatíva a 2013-as Southeastern Europe című kötet lett volna, de ebből is csak néhány kósza, túlárazott, használt könyvtári példány volt az eBay-en fellelhető.
Végül jobb híján az internetről magam által összeollózott leírásokat, menetrendeket és térképeket gyúrtam egybe egy kvázi útikönyvvé, mely minden fontos információt és tudnivalót tartalmazott, amire csak az út során szükségünk lehetett. Ahogy azonban egyre többet olvastam Macedóniáról, úgy kezdett egyre inkább világossá válni, milyen kevés is lesz ez a négy nap erre az országra. Szinte bizonyosan ki kellett hagynunk ezúttal a két legszebb nemzeti parkba (Mavrovo és Pelister Nemzeti Park) tett túrát, az ország keleti feléről nem is beszélve. Sebaj, úgy voltunk vele, ha tetszik, jöhetünk még később is bármikor!
A szervezés utolsó fázisában lefoglaltuk a szállásokat, kötöttünk utasbiztosítást és izgatottan vártuk az indulás napját!

Mivel az indulás előtti este még elmentem kínaira, mire hazaértem, megvacsoráztam, lefürödtem és bepakoltam éjjel 1 is elmúlt. Mondjuk hatékonyabb lettem volna, ha pakolás közben nem az Andi laptopján futó Trónok harca részt figyelem fél szemmel (az új évad előtt újranézzük a régi epizódokat), de nincs mit tenni, teljesen ki vagyunk éhezve az új szezonra.

Lefekvés előtt még megkentem a szendvicseimet holnapra, majd zárásként megettem egy nagy bödön cseresznyét, ami bizonyosan megrohadt volna, mire hazajövünk. Éjjel 2-re kerültem ágyba, de ez még nem jelentette, hogy el is jött az alvás ideje. Hamarosan szűnni nem akaró szárazköhögő-roham tört rám, mely alaposan megkeserítette az elmúlt napokat, különösen az éjszakákat. Andi amúgy is minden neszre felriad, el lehet képzelni egy ilyen köhögőkoncertet hogyan fogad. Hozott nekem egy pohár vizet, bevettem egy Strepsilst, de nem ért túl sokat, úgyhogy szegénykém egy idő után kimenekült a nappali rekamiéra aludni. Nagyjából negyed 4 körül aludhattam el…


1. Nap – Érkezés Szkopjéba (2017. június 7.)

Sok alvás tehát már nem fért bele, még úgy sem, hogy az ébresztőóra 6 órára beállított csörgése helyett csak 6.40 körül riadtam fel, nagyjából akkor, amikorra már az indulást irányoztuk elő. Néztem is kérdőn Andira, miért nem rugdosott előbb ki az ágyból, de nagy vész nem történt, ripsz-ropsz összekaptam magam, s negyed 8 előtt kicsivel már szüleimnél voltunk. A megszokott módon ismét Apa vállalta a reptéri sofőr szerepét. Az M0-áson végig jól lehetett jönni, kicsivel 8 óra előtt már kis is értünk a reptérre.

Ezután hosszú várakozás következett, hiszen a gépünk csak 9.55-re volt kiírva. Elmajszoltuk a reggeli szendvicsünket, majd élve a reptéri ingyen WiFi nyújtotta lehetőségekkel, végigpörgettük az internetet, mi hír a nagyvilágban. Ahogy kiírták a beszállókapunk számát, elbattyogtunk a megadott helyre, ahol rajtunk kívül csak hárman várakoztak. „Biztos csak korán érkeztünk.” – gondoltam magamban. Ahogy telt az idő, jöttek szépen-lassan más utasok is, de távolról sem kígyózott olyan hosszan a sor, mint bármikor máskor. Végül mindössze egy buszt telítettünk meg teljesen, amely az utasszámot tekintve nagyjából a repülőgép kapacitásának harmadát jelentette. Már mindenki elfoglalta a helyét a gépen, amikor némi késéssel végszóra befutott egy másik busznyi utas is, így végül sikerült értelmes utasszámmal nekivágni az útnak.

Az ablak melletti helyünknek viszont ezúttal nem örülhettünk felhőtlenül, mivel a többrétegű ablakunk pont úgy párásodott be, hogy alig lehetett kilátni rajta. Pedig ahogy megkezdtük az ereszkedést Szkopje felé, csodálatosan szép, hegyekkel, völgyekkel borított táj fölött húztunk el, mígnem helyi idő szerint 11.05-kor landoltunk Szkopje (Скопје) Nagy Sándorról elnevezett nemzetközi repülőterén (Аеродром „Александар Велики“).

Ahogy végignéztem a terminálépület tetejét díszítő névtáblán és az oldalt vidáman lengedező piros-sárga nemzeti lobogón, önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Persze nem csak azért, mert az angol kiírást (Alexander The Great Airport), úgy is lehet fordítani, hogy „Sándor, a Nagy Repülőtér”), hanem mert az elmúlt napok kutatómunkájának köszönhetően már kaptam egy jó képet az országról. Macedónia egy meglehetősen fiatal ország, hiszen csak 1991 szeptemberében kiáltotta ki a függetlenségét a halódóban lévő Jugoszláviától, ráadásul mindezt fegyveres konfliktus nélkül tette, amelyet már-már bravúrként lehetne elkönyvelni a régióban. Szegényeknek, azonban az azóta eltelt 26 év távolról sem egy sikertörténet. A déli szomszédjuk, Görögország kategorikusan tiltakozik az ellen, hogy holmi délszláv népcsoport a hódító Nagy Sándor leszármazottjának akarja vallani magát, az országát pedig egy történelmi görög tartományról (és ókori államalakulatról, Makedóniáról) nevezi el. A sorozatos görög tiltakozás miatt született az eléggé elmebeteg módon hangzó Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság elnevezés (angol rövidítése FYROM), melyet az országnak a hivatalos nemzetközi kapcsolataiban használnia kell. 

De ez nem volt elég, a görögök belekötöttek az új macedón zászlóba is, mely piros háttér előtt Nagy Sándor egyik jelképét, a sárga színű, verginai csillagot ábrázolta, amit végül 3 év után le is kellett cserélniük. A jelenlegi lobogón egy felkelő nap látható, amely szintén eléggé plágiumgyanús, s szinte egy az egyben a japán hadizászlónak a koppintása. Ha már az ország nevén és zászlaján is problémáztak a nemzetközi színtéren, jegyezzük meg, hogy a Bulgária egyenesen a macedón népnek a létezését is kétségbe vonja, mivel szerintük a macedónok pusztán csak nyugat-bolgár dialektust beszélő bolgárok. Ráadásul az ország etnikai összetétele sem túlságosan megnyugtató, mivel a népesség közel egyharmada albán nemzetiségű, akik Koszovó példáján felbuzdulva akár önállósági törekvésekbe is kezdhetnek a jövőben.

Szerencsére nekünk mindezekkel a problémákkal nem kellett foglalkoznunk, s izgatottan várhattunk, hogy megkapjuk a macedón pecsétet az útlevelünkbe, és kezdődhessen az újabb kaland. Odaléptem határőrhöz. Unott pillantás rám, majd az igazolványképre, útlevél be a szkennerbe, majd azzal a mozdulattal nyújtja is vissza. „És a pecsét?!” – kerekedtek el a szemeim.  Te, sem kaptál?” – nézek kérdőn Andira, aki hozzám hasonlóan hitetlenkedve pörgette végig az útlevél lapjait, hátha csak rosszul láttuk az egészet – de nem, Macedóniába érkezve nem járt nekünk pecsét.
Ahogy kiértünk a terminál főcsarnokába, Andi váltott némi helyi valutát (macedón dénár – MKD), mint utóbb kiderült, nem túl jó árfolyamon. Ökölszabályként innentől úgy számoltunk az út során, hogy 1 MKD nagyjából 5 Ft-ot ért. Míg Andi a pénzváltást intézte, én beálltam a szomszédos pulthoz kígyózó sorba, ahol a reptéri buszra szóló jegyeket lehetett beszerezni. Egyszer csak egy korombeli srác lépett oda hozzám.
-          Kell egy buszjegy?” – kérdezte angolul, miközben a kezében lévő jegyet lóbálta.
-          Háát, köszi, de inkább megveszem magamnak.” – s húztam elő a hitelkártyámat.
-          Úgy értem, ingyen…nekem nincs rá szükségem.” – mosolygott egyet, majd azzal a lendülettel a kezembe nyomta a jegyet, nyugtával együtt.
Megnéztem a blokkot, 11 perccel ezelőtt vette. No, hát ez jól indul.

Így hát ezen kívül már csak egy jegyet kellett váltanunk, ez 175 MKD-ba került. A Szkopje vasúti- és buszpályaudvaráig közlekedő járatokat a Vardar Express nevű társaság üzemeltette. Szerencsére a busz épp a terminálépület előtt állt, s mivel járt a motor, azt gondoltuk, pillanatokon belül indul, úgyhogy odasietve felmutattuk a jegyünket, és gyorsan lecsaptunk két szabad helyre. Aztán teltek-múltak a percek, további utasok érkeztek, s a lihegő tekintetekből ítélve mások is egy rövid sprinttel értek be, s elégedetten nyugtázták, milyen szerencsések is, hiszen épp elcsípték a járatot. 
Ehhez képest a busz csak nem akart elindulni, s tekintve, hogy a fedélzeten állott melegben kellett spékelődnünk, a helyzet az idő múlásával egyre kellemetlenebbé vált. Amikor már bő félórája dekkoltunk szaunaszerű buszon, rájöttem, a házilag eszkábált útkönyvemben van reptéri busz menetrend is. Ekkor szomorodtam el igazán. Végül 12.30-kor, 50 percnyi várakozás után indultunk el – a menetrendnek megfelelően. Mindössze napi 10 busz indul a reptérről a belvárosba, s van, hogy járatok között 4-5 órás intervallum is előfordul. Egyszóval tehát kevés busz közlekedik, de legalább azok sincsenek a beérkező repülőjáratokhoz hangolva.
Ahogy útközben olvasgattam a szkopjei látnivalókról összeírt jegyzetemet, a mellettünk lévő széksorban ülő magyarok megszólítottak. Az iránt érdeklődtek, hogy honnan szerváltam ezt a jó kis leírást, mivel ők nem találtak sehol útikönyvet, legszívesebben megvették volna az enyémet. Elbüszkélkedtem, hogy ez ám saját szerkesztés, majd felajánlottam, hogy nyugodtan fotózzák ki belőle a lényeget. 

A pályaudvarig alig fél óra volt az út. Buszról leszállva szó szerint arcul csapott a perzselő hőség, olyannyira, hogy véletlenül félre is léptem, és irtózatosan bevertem a térdemet a busz ajtajába. Pár másodpercnyi szenvedés után előbányásztam a szállásfoglalás visszaigazolását, ahol a hostelhez vezető út is le volt írva. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélni. A vasúti pályaudvar alatt elhúzódó sugárútról (Boulevard Kuzman Josifovski Pitu) alig 200 méter után le kellett térnünk jobbra, egy kis mellékutcába, ahonnan már ki volt táblázva a hostelbe (Shanti Hostel) vezető út. Mint kiderült, a hostelnek két külön egysége is létezik, külön bejárattal egy-egy szomszédos utcából. Mi a „Shanti #1”-ben foglaltunk egy kétágyas privát szobát. Az egykori családi házból kialakított hostel tökéletesen megfelelt a célnak. Becsekkoltunk, fizettünk, átvettük a kulcsokat, valamint kaptunk ajándékba egy zsír új, bontatlan nejlonzacskóba csomagolt Szkopje-térképet.
Lepakoltok a cuccainkat, s indulhatott a városnézés.

Ezúttal sem kellett messze mennünk, alig párszáz méter megtétele után be is értünk Szkopje városközpontjába, melyet a város folyója, a Vardar (Вардар) szel ketté. A folyócska leginkább egy csöndesen csordogáló, sekély sárpatakra emlékeztet, mely nagyjából sehol sem éri a félméteres mélységet, míg más helyen a közepes méretű kövek vízből kilátszó csúcsai fodrozzák felszínt. 
Valljuk be, nem egy dunai látkép, ám a leleményes helyiek rájöttek, mivel dobhatnák fel a kissé lehangoló korzót – építettek hát két hatalmas, többszintes, fahatású műhajót a vízre, milyen jó lesz majd étteremnek és/vagy szórakozóhelynek! 
Meglehetősen torz ízlésficamra vall, hogy valaki komolyan gondolta, milyen remek ötlet lesz egy nettó 30 centis vízbe beleállítani egy-egy háztömb nagyságú, középkori hajóutánzatot, amelyek Szkopje óvárosának instant „Karib tenger kalózait” idéző hangulatot kölcsönöznek. A szürreális látványvilág betetőzéseként néhány óriási betonkockába ültetett (!) fűzfát is elhelyeztek a folyó közepén (!), amolyan díszítőelem gyanánt.
S a tekintetünk csak ezután a sokkhatás után kalandozott a folyó túlpartján emelt, történelminek szánt, de mindössze néhány éves épületekre, melyekről már előzetesen annyit olvastam. Szegény Szkopje ugyanis mostanáig nem nagyon bővelkedett régies, dicső épületekben, mivel az 1963-as földrengés szó szerint leradírozta a város több mint 70%-át a térképről. Mivel az újjáépítés a jugoszláv szocializmus égisze alatt történt, túl sok szép épület nem is született az ezt követő időszakban. 
Most ezt szeretnék már-már izzadságszagú igyekezet közepette pótolni, hogy valamilyen fővároshoz méltó, karakteres, grandiózus belvárost varázsoljanak Szkopjénak. A „Skopje 2014 elnevezésű állami projekt keretében irdatlan mennyiségű pénzt öntöttek ezekbe az alapvetően felesleges építkezésekbe, melyek természetesen kiterjedt korrupcióval és a közpénzek gátlástalan lenyúlásával járnak, miközben a macedón népesség egy jelentős hányada továbbra is a létminimum alatt él.    
Ezzel együtt mégis valahol hajlamos vagyok megérteni ennek a törekvésnek az eredeti, nemes célját, s bár egyelőre még elég idegennek és ide nem illőnek hatnak ezek az új épületek, egy EU-tagságra vágyó kis balkáni fővárosnak érthetően szüksége van valamilyen karakterre, ha már a korábbi a földrengés martalékává vált. A frissen emelt épületek amúgy szerintem önmagunkban nem rondák. Kicsit sok a márvány, kicsit sok a faragott oszlop, de egy turista szemével nézve egy-egy fotót még talán meg is érnek. 
Itt található például a Külügyminisztérium székhelye, az Ügyészség és Pénzügyi Rendőrség (Управа за финансиска полиција) kerek irodaháza, melyet kicsivel odébb a ión oszloperdővel borított Macedón Archeológiai Múzeum (Археолошки Музеј на Македонија) monumentális épülete követ, ahova a 29 (!) híres macedón művész szobrával szegélyezett Művészetek hídja (Мост на уметноста) vezet a Vardar felett átívelve. 
Itt kell megjegyezni, hogy köztéri szobrok ilyen szintű koncentrációjával még életemben nem találkoztam. Szkopje a szó szerint a „szobrok fővárosa”, amely titulus jó néhány vicc témájául is szolgált a helyiek körében:
-          Szerinted hány szobor van Szkopjéban?
-          Nem tudom, de biztosan több mint ember.”
A slusszpoén, hogy egy Szkopje belvárosában tett sétát követően tényleg elgondolkozik az ember, lehet, ez nem is vicc. Kis szobor, nagy szobor, grandiózus szobor, bronz szobor, kőszobor, márványszobor, szobrok a tereken, parkokban, épületek peremén, random szobrok a járdán, hidakon – több ezernyi. Ahol találtak egy kis talpalatnyi szabad felületet, rögtön besuvasztottak oda 2-3 szobrot.
Átkeltünk a folyó túloldalára, hogy az alig 100 méterre lévő, történelmi jelentőségű Kőhídon (Камен Мост) aztán visszasétáljunk. A 6. században épült Kőhíd Szkopje legfontosabb jelképének számít, mely a város címerében is központi helyet foglal el. 

Jelenlegi formáját a 15. században kapta, miután II. Mehmed szultán újjáépíttette a római kori hídmaradványokat. A híd jelenleg a fő összeköttetés az óvárosi bazár és a főtér között. 
Utóbbi, hivatalos nevén Macedónia tér (Плоштад Македонија) két fő ismertetőjellel bír. Egyik végében egy gigantikus macedón zászló lengedezik boldogan, míg a túlsó végét a Nagy Sándort ábrázoló, de hivatalosan csak „Lovas harcos” névre keresztelt, 10 méteres, faragott márványoszlopon álló, 14,5 méter magas és 48 tonnás szobor dominálja, melynek tövében ráadásként még egy szökőkút is működik. Huhh, a giccshalomból kezd sok lenni!
Lefordulva az Október 11. utcára, egy újabb grandiózus építmény látványa fogadott minket, mégpedig a 20 éves macedón függetlenség emlékére emelt Diadalív (Порта Македонија), mely – talán mondani sem kell – urbanisztikailag nem igazán harmonizált a környező szocreál lakóépületekkel. 
Ahogy komponálgattam a diadalíves fotómat, egy kopasz férfi lépett oda hozzám. Kedvesen mosolygott, érdeklődött, honnan jöttem, s mire meghallotta, hogy Magyarországról, előkapta a telefonját és mutatott nekem egy +36-al kezdődő magyar számot. Taxisként dolgozik és el akarta újságolni, hogy épp egy magyar utast vitt valahova. Kérdezte, hogy mit láttunk eddig Szkopjéból, adhat-e esetleg tanácsot. Mivel nem tűnt zavaróan tolakodónak, szívesen meghallgattam. Nagyjából azokat sorolta végig, amiket én is terveztem megnézni, majd azzal zárta a mondókáját, hogy egy dolgot semmiképp se hagyjunk ki, a Matka-kanyont. A fővárost övező hegyekben lévő kanyon valóban a helyiek egyik kedvelt kirándulóhelye, melyet mi holnap terveztünk felkeresni. A férfi persze győzködött, hogy menjünk inkább most el vele fejenként 5 euróért, hiszen szép az idő, holnap ki tudja esik-e az eső. Elgondolkodtatott, de végül maradtam az eredeti tervnél, különösen, hogy kezdtünk lassan megéhezni, s a következő fő programpontnak az ebéd mutatkozott. Mindenesetre megköszöntem a segítségét, majd utolértem Andit, aki kicsit előrement fotózni.
Megcsodáltuk még a macedón Parlament ritka rusnya, szocreál épületét, majd megkerestük az egy utcával beljebb található Teréz anya emlékházat (Спомен куќа на Мајка Тереза). 
A nemrégiben szentté avatott, albán származású apáca itt született Szkopjéban, ergo a büszke helyiek természetesen echte macedónnak tartják. A róla szóló emlékház meglehetősen modern, extravagáns építészeti stílusorgiát vonultat fel, melyet – Andival egyetértésben – bőven elegendőnek bizonyult kívülről megtekinteni. 
Továbbhaladva, az utca végében az egykori vasúti pályaudvar félig romos épületéhez jutottunk, melynek sorsát az 1963. július 27-i végzetes földrengés pecsételte meg. Az állomás homlokzatán lévő hatalmas óra a mai napig azt a hajnali 5.17-es időpontot mutatja, amikor a földrengés lecsapott a városra. 
Bár az óramű tönkrement és a pályaudvar fele, a város nagy részével együtt romba dőlt, az épületet meghagyták emlékhelynek, ahova idővel a Városi Múzeum (Музеј на Град Скопје) költözött be.
Innen már egyenesen a korábban kinézett, Destan (Дестан) nevű kajahelyre igyekeztünk, mely a Diadalívtől egy kőhajításnyira található. Andi legnagyobb bánatára kávéval nem tudtak szolgálni, ellenben a kebabjuk (ők így nevezik a csevapcsicsát) kifejezetten finom volt, s nem mellékesen hatalmas adag. A hüvelykujjnyi sült húspogácsákhoz természetesen járt frissen pirított pita, édes pepperoni és apróra szelt fehérhagyma is. A hamisítatlan balkáni étekhez eredeti szkopjei sört, Skopsko-t (Скопско) gurítottunk, teljessé téve a kulináris élményt.
Ezután visszasétáltunk a folyóhoz, ám a Kőhídhoz érve megszólított minket egy idősebb bácsika. Szakálla őszes, haja erősen kopaszodó, de mosolyogva, kedvesen beszélt. Természetesen az érdekelte, honnan jöttünk. „Hungary, Budapest.” – mondom gépiesen és fotózom tovább. Nagyon tetszhetett neki a válasz, mert nem tágított. „És tetszik Skopje?” – kérdezni. Ahogy mondom, igen, nagy lazán odajött pacsit adni, vigyorogva beállt Andival pózolni egy képre, majd integetve továbbállt. Andival csak néztünk egymásra.
Átsétáltunk a Kőhídon a túloldalra, megnéztük kívülről a folyópartra néző, Macedón Harc Múzeumát (Музеј на македонската борба) és a mellette elterülő, kissé rideg, modernista Holokauszt Múzeumot, majd megpróbáltuk kitalálni, miként lehet feljutni a várba. 
Útközben új játékot is kitaláltunk – külön sztorit kellett költeni minden egyes új szoborhoz, amivel találkozunk. A sort Andi kezdte, aki II. Philipposz makedón király diadalittas, égbe bokszoló alakjáról úgy vélte, biztosan kelletlen hónaljszaggal küzd, s pH-semleges Dove szappanra lenne szüksége…

Némi kerülővel, de megtaláltuk a bejáratot szkopjei várhoz, más néven a Kale erődhöz (Скопско Кале) vezető utat. 
Az óváros fölé magasodó erődöt a 10-11. század körül építhették, az egykor helyén álló római kori erődítmény helyén. A belépés szerencsére díjtalan, mely csak egész addig tűnik csak meglepőnek, míg meg nem látjuk a vár belsejében uralkodó állapotokat. 
Építési terület, romhalmaz, néhol korlát híján rozsdás szögesdróttal elzárt területek – nem teljesen EU-konform körülmények. Mindenesetre kívülről nagyon jól néz ki a vár, s a fentről elénk táruló kilátásért mindenképpen érdemes felkeresni. 
Miután megjártuk az erődöt, leheveredtünk a várdomb oldalában kialakított hangulatos park pázsitjára pihenni egyet. Ennél kiválóbb helyet nem is találhattam volna a rituálészerű földgyűjtéshez, úgyhogy míg én akkurátusan belekapargattam egy kis szeletnyi macedón talajt a vaníliás tégelyembe, Andi a park szélén edzés gyanánt egymásnak feszülő félmeztelen birkózókat figyelte.

Ezután a parkkal szemközt lévő Musztafa pasa mecsetet (Мустафа-пашина џамија) vettük közelebbről szemügyre. Az 1492-ben, a török hódoltság idején épített mecsetet az egyik legszebb iszlamista épületnek tartják egész Macedóniában. 
Mivel Andi a hostelben hagyta a kendőjét, így csak én kukkanthattam be. Ezután elindultunk visszafelé a Kőhíd felé, amikor útközben hirtelen megakadt a szemem egy autón:
-          Jéé, Espero!” – kiáltottam fel.
S valóban, egy pontosan olyan 1997-es, sötétkék Daewoo Espero figyelt az egyik parkolóból, mint amilyen szüleimnek van otthon. Macedón testvérét már láthatóan kikezdte az idő vasfoga, ehhez képest mienk úgy néz ki, mintha most gördült volna le a szalagról. Már évek óta alig látni Esperokat otthon az utakon, főleg nem ilyen szép, sötétkéket, úgyhogy teljesen feldobott ez az élmény.  
Ezután a Régi bazár (Стара чаршија) hangulatos utcácskáin barangoltunk tovább, de boltok nagy része már bezárt, a maradéknál pedig az árusok kezdték elpakolni a portékákat. 
Ettől függetlenül volt egy érdekes hangulata a helynek, melyet a Balkán legnagyobb bazárjának tartanak az isztambuli után. 
Rengeteg híres török kori történelmi emlék és épület található itt, csak a zeg-zugos sikátorokban nem könnyű fellelni őket. Ilyen például a külön kapukkal lekerített, 4-5 keskeny utcácskából álló Beziszten (Безистен), ahol a legértékesebb selyemárukat, ékszereket, fűszereket és parfümöket árusító boltok voltak. 
Ez amolyan bazár a bazárban. Sajnos, mire megtaláltuk, szinte minden bezárt itt is, egyedül egy kicsiny éttermet találtunk nyitva.
Érdemes még megemlíteni a kortárs műalkotásokat bemutató galériává átalakított, egykori török fürdőt, a Çifte Hamam-ot ((Чифте амам) is, ahova nők és férfiak is járhattak egykoron.
Sajnos az oszmán időkből fennmaradt egykori karavánszerájokat (Suli An, Kapan Han és Kurshumli Han) a kissé kétértelmű információs tábláknak köszönhetően nem találtuk meg, pedig utólag visszanézve többször is elhaladtunk mellettük.

A bazár utcáit járva újfent megszólítottak minket. Úgy tűnik, a helyiek még nemigen lehetnek hozzászokva a turistákhoz, mivel ez a nagyjából 35 év körüli, sporttáskás fiatalember is azzal kezdte a csevegést, hogy honnan jöttünk. Látszott, hogy sietős dolga ellenére, szívesen kommunikálna velünk, úgyhogy összeszedte a párszavas angoltudását, és érdeklődött, mit láttunk eddig, mi tetszett nekünk. Ezt követően németre váltva magyarázta, milyen ételeket próbáljunk ki feltétlen, győzködött, hogy Ohridba mindenképpen látogassunk el, majd mosolyogva elköszönt, és ment a dolgára. Andival meg is állapítottunk – egyre jobban bírjuk a macedónokat.

Mivel már mindketten hullafáradtak voltunk ekkora az egész napos gyalogolástól, már csak egy helyet szerettünk volna felkeresni – az 1566-72 között épült óratornyot. Minden bazár rendelkezik saját óratoronnyal, mivel a muszlim boltosoknak napjában ötször be kell zárni a boltot, hogy az imán részt vehessenek. Ezentúl a munkaórák bevezetésével igyekeztek elérni, hogy egyik boltos se dolgozzon (keressen) többet a másiknál, így záróra ellenőrzéséhez is hasznosnak bizonyult egy ilyen építmény. A jelentőségét növeli, hogy a török birodalom területén a szkopjei volt a legelső ilyen óratorony, ami mutatja a város egykori kereskedelmi jelentőségét. A slusszpoén, hogy az óraszerkezetet Szegedről szállították ide, melynek hallatán Andi szíve nagyot dobbant („Szegeeed!”). 
Útközben még megnéztük Ishak bég mecsetjét (Исхак-бегова џамија), aminek kertjében egy döbbenetesen vastag törzsű, több száz éves fa magasodik. 
Pontosan olyan, mint amilyenhez Ludas Matyi kötözte ki az álnok Döbrögit – állapítottuk meg Andival. Innen egy kis mellékutcán lehetett felmenni az óratoronyhoz és Ishak bég kicsiny mauzóleumához. A torony sajnos nem volt látogatható, de mégis örültem, hogy eljöttünk ide. 
Időközben teljesen besötétedett, elindultunk vissza a hostelbe. Útközben megállapítottuk, hogy alig látni a nagy nyugati márkákat képviseltetve (McDonalds, Tesco, Vodafone stb.), sem boltokkal, sem reklámokkal.
Visszaérve a szállásra, alig vártuk, hogy lefürödhessünk végre és bezuhanhassunk az ágyba.


2. Nap – Matka-kanyon (2017. június 8.)

A mai nap is elég sűrűnek ígérkezett, mivel először egy félnapos kirándulást terveztünk a közeli Matka-kanyonba, majd visszatérve Szkopjébe, rögtön utaztunk is volna tovább az ország délnyugati csücskében található Ohrid városába.

Az ébresztőórát 7.40-re húztam föl, de Andi szokásához híven akkor már javában készülődött. A szálláshoz ingyen reggeli járt, viszont azt elvileg csak 9-től lehetett volna igénybe venni. Szerencsére a recepciós srác nem csinált nagy ügyet ebből, ahogy leértünk a közösségi helyiségbe, már pakolta is ki a reggelinek szánt kenyeret, mogyorókrémet, lekvárokat és a gyümölcsléket. Evés után gyorsan kicsekkoltunk, majd irány a buszpályaudvar. A Matka-kanyonba a #60 számú busz közlekedik, s mivel nincs túl sok járat egy nap, nem akartuk lekésni az előzetesen kinézett 8.45-ös buszt. 
Először a buszpályaudvar információs pultjánál érdeklődtünk, de mint kiderült, a helyi járatokat a felüljáró alatt húzódó pályaudvar túlsó felén találjuk. Odasiettünk, majd a peronok szélénél lévő kis bódénál próbáltunk jegyet venni, de onnan is elhajtottak azzal, hogy a sofőrnél próbálkozzunk majd. Amikor aztán végszóra begördült a #60 busz, a sofőr is lerázott minket, hogy a túloldali pénztár bódé adja ki a jegyet. Türelmem már fogytán, de ott is megkérdeztem a dolgot, ám ők újfent a sofőrt emlegették, mire hagytam az egészet a fenébe. Amikor 10 perc késéssel visszaszambázott a sofőr, kézzel-lábbal elmutogattam neki, hogy minden pénztáros szerint a felszálláskor tőle kellene jegyet kapnunk, mire intett, hogy menjünk, szálljunk fel. A szuper rozzant, alsó hangon 50 éves busz igazi retró hangulatot árasztott, ülések egy az egyben a 90-es évek általános iskolai székeire emlékeztettek, miközben minden kanyarnál azt lestem, mikor esik szét alattunk. 
Egyszer aztán egy hatalmas csörömpölés közepette leesett egy kb. 40 centis tartólemez a pedálok melletti részről, mire a sofőr fogta, egy laza mozdulattal bevágta az ülése mögé, és vezetett tovább. Ami a hihetetlen az egészben, még az ilyen döbbenetes körülmények ellenére is évek óta elektronikus jegyrendszer működik a szkopjei tömegközlekedésen, a felszálló helyiek szépen lecsippantják a kártyáikat az ajtó melletti jegykezelőnél. A sofőr bácsi amúgy elég központi személyiség lehet, szinte minden második felszálló utast ismeri, kezet fog velük, mire azok leállnak vele beszélgetni.

A reggeli dugó miatt jó 45 percbe telt mire eljutottunk a Matka-kanyonba (Кањон Матка). Ahonnan a busz letett minket, még nagyjából 10 percet kellett gyalogolnunk a kanyon bejáratáig, mely egy masszív duzzasztógát mögött kezdődik. A lenyűgöző természeti szépségű helyet félig az ember hozta létre, miután a Treszka-folyó által kivájt sziklás kanyonban mesterségesen felduzzasztották a folyóvizet, létrehozva így a hosszúkás Matka-tavat
A hegyekkel határolt, kristálytiszta vizű tó mentén több túraútvonal indul, de a szomszédos hegycsúcsokra is fel lehet kapaszkodni. A belépés ingyenes, viszont lehet kajakot bérelni, befizetni egy hosszabb-rövidebb hajókirándulásra, vagy a tószéli étteremben enni egy jót. 
A kanyon egyik legfőbb látványosságának a folyó által kivájt barlangok számítanak, ahova kétféleképpen lehet eljutni – hajón vagy gyalog, a tó mentén húzódó túraútvonalat követve. 
Mi az utóbbin indultunk el, s bár rendkívül szép és hangulatos részeken jöttünk, 40 percnyi trappolás után kezdett gyanús lenni, hogy valószínűleg elnéztük a sétatávot, úgyhogy inkább visszafordulunk. 
Jól tettük, mint kiderült, közel 2,5 óra lett volna eljutni a barlangokig, és még ennyi visszafelé. Sajnos ennyi időnk nem volt, így visszamentünk a bejárathoz és néhány szem keksz elropogtatása mellett megvitattuk, hogyan tovább. 
Mivel most már nem maradt annyi időnk, hogy a motoros sétahajóval járjuk meg a barlangokat, abban maradtunk, hogy csónakkal átvitetjük magunkat a túlpartra, ahonnan egy elvileg 20 perc alatt megtehető túraútvonal vezet fel az egyik szomszédos hegycsúcsra.
Egy jó kedélyű bácsika vitt át minket, aki jó macedónhoz híven megérdeklődte, honnan jöttünk, majd nagy büszkén megcsillantotta a magyartudását a Budapest, Győr, igen szavak elsorolásával. Átérve a túloldalra elmagyarázta, ha vissza szeretnénk jönni, kolompoljunk a kihelyezett vaslapon az egyik fára felakasztott fémcsővel, és átjönnek értünk.
Ezután nekiveselkedtünk a hegynek, s bár tényleg csak 20 percesre írta a tájékoztató tábla a csúcsnál lévő kicsiny monostorig terjedő utat, elnézve a szintkülönbségeket, nem ígérkezett egy egyszerű menetnek. Hát ebben nem is tévedtünk. Nagyon kemény, meredek, köves terepen kellett felszenvednünk magunkat úgy, hogy lépten-nyomon beleakadtunk valamilyen szúrós, tüskés növénybe. 
Az út háromnegyedénél már a hócipőnk tele volt az egésszel, Andi kijelentette, nem is jön tovább, amikor 20 méterre odébb megláttam a célt, végre már elérhető távolságban. Végül mindketten felküzdöttük magunkat, s a szurdokra nyíló pazar kilátás kárpótolt a szenvedésért.
Elvileg a szikla oldalában, egy alig egyméteres kis ösvényen mehettünk volna feljebb is, de az – korlát híján – nettó életveszély lett volna, így bölcsen megelégedtünk az eddigi izgalmakkal.
Szusszantunk egyet, megnéztük közelebbről a kicsi monostort, majd elindultunk visszafelé. Lefelé csak egy gondolattal volt könnyebb dolgunk, Andi cipője csúszott, az én térdem fájt, de valahogy lekecmeregtünk.
Kongattunk a vaslapon a kompszolgálatosnak, de ezúttal nem a bácsi jött, hanem egy fiatalember, aki távolról sem bizonyult olyan jó fejnek, mint az öreg. Egy szót sem szólt hozzánk, majd a túlpartra érve a fejenként 30 dénáros (oda-vissza) ár helyett összesen 100 dénárt kért, megideologizálva azzal, hogy csak kettőnkért jött át. Mivel sietnünk kellett vissza a buszhoz, nem akartam leállni vele vitatkozni, kezébe nyomtam a pénz, és iszkoltunk vissza oda, ahol a busz letett minket. A menetrend szerint 13.05-kor kellett volna jönnie, ám megálló híján csak remélhettük, jó helyen várunk. 
Pár perc múlva két angol hölgy is csatlakozott hozzánk, s úgy tűnt, ők meg tőlünk várják a megerősítést a buszmegállóval kapcsolatban. 15 percnyi várakozás után gondoltam megkérdezem azt a jégkrém árus bácsikát, akik két idősebb nénivel a buszmegálló feltételezett helyénél üldögélt az árnyékban.
-          Bus…To Skopje…from here (a földre mutatva)…bus?” – próbálkoztam a minimálprogramos angollal, mire a bácsi bólintott.
Időközben jöttek még néhányan, de busznak se híre, se hamva nem volt. Fél kettő előtt pár perccel aztán begördült egy #125 járat, amit szó szerint megrohamoztunk. A sofőr mondta, hogy ő nem a városközpontba megy, várjunk a #60-ra hamarosan érkeznie kell. A #60 buszt viszont hiába vártuk. Mivel már a gyomrunk is korgott, vészmegoldásként vettünk egy-egy ropogós, magos szeletet, amit egy útszéli öregember árult. Végül magos és jégkrémes bácsikák megvitatták, hogy ha mindannyian Szkopjéba akarunk eljutni, miért nem taxival megyünk – a szintén nyugdíjas korú, taxis társukra mutatva. Egymásra néztünk az angol hölgyekkel, végülis, miért is ne?
Behuppantunk a taxiba és visszarobogtunk Szkopjéba. Útközben folyamatosan azt figyeltem, mikor jön szembe velünk a #60 busz – hát, nem jött. 
A várral szemben lévő hídnál tett ki minket a taxis, az egyik angol nő fizetett, majd kiszálltunk mindannyian, hogy elrendezzük a tartozást. Andi már vette volna elő a pénztárcáját, mire a nő legyintett:
-          Hagyjad, erre a vendégeink voltatok. További jó utat!” – és elköszöntek.
Andi egymásra néztünk. Hát, azt hiszem, ingyen megjártuk a Matka-kanyont.
Átsétáltunk a hídon, melynek hídfőit két pár oroszlánszobor őrzi. Ám a budapesti Lánchíd nyelvtelen fenevadjaival ellentétben a szkopjei testvéreik a meglehetősen modern, szögletes vonalakat képviselik. 
Nagyjából két óránk maradt az ohridi busz indulásáig, s ezt nagyjából egy az egyben az ebédelésre akartuk fordítani. Nem is keresgéltünk sokat, a Régi bazárban beültünk az első szimpatikus étterembe, mely újfent kiváló választásnak bizonyult. 
Andi maradt a jól bevált kebabnál, míg én csirkesteaket kértem. Sör gyanánt azonban mindketten új márkát próbáltunk ki, a szintén macedón Zlaten Dab-ot. 
A kiadós ebéd után elsiettünk a buszpályaudvarra. 15.26-ra értünk ki, így a fél 4-es ohridi járatot még el is csíphettük volna, azonban arra már nem adtak ki több jegyet, így megvártuk a négyórásit. A jegy fejenként 450 MKD-ba került. Felszállás előtt vettünk ásványvizet, néhány szelet csokit, s vártuk az indulást. 
Annyira kimerültek voltunk a Matka-kanyonos hegymászástól, hogy alig gördültünk ki a pályaudvarról, fél perc alatt elaludtunk, mint akiket fejbe kólintottak. Úgy egy órával később ébredtünk fel, nagyjából ekkorra sikerült kikeveredni a délutáni szkopjei dugóból. 

Ezt leszámítva csodaszép tájakon utaztunk keresztül, s magas hegyek vettek körbe minket minden irányból. 
Ahogy keresztülszeltük a vidéki településeket, feltűnt, hogy rengeteg újépítésű társasházat húznak fel egyszerre, mintha valamilyen építkezési boom, vagy döbbenetes gazdasági fellendülés lenne az országban. Félkész, vagy szerkezetkész társasházak százairól beszélünk, többnyire messze a fővárostól, a semmi közepén. 
A 3 órás út alatt egyszer álltunk meg csak, így is végül félórás késéssel, este fél 8 körül érkeztünk meg Ohridba (Охрид). Pechünkre későn eszméltünk, így a városközponttól elég távol lévő buszpályaudvarnál tudtunk csak leszállni, pedig korábban megálltunk a centrum szélénél is. Nagy gondot ez sem okozott, hiszen Andi offline térképének hála, könnyen bejutottunk a központba és megtaláltunk a szállásunkat (Sunny Lake Hostel).
A recepciós, nagydarab, kopasz, rekedtes srác teljesen megörült annak, hogy magyar vendégei vannak. Meg is jegyezte – „Hungary, good handball (jó kézilabda)! Veszprém, good team…Nagy…László Nagy…very good!”

Csakúgy, mint Szkopjéban, itt is külön kétágyas szobát foglaltunk, mely egy különálló épületrészben volt. A szoba kissé puritán hangulatot árasztott, de korrekt volt és tiszta. A WiFi viszont nem akart működni valamiért, úgyhogy mielőtt lementünk volna sétálni a városba, jeleztem a problémát a recepciós srácnak.
Andalogtunk egyet a fő sétálóutcán, majd kimentünk a kikötői részre valami harapnivaló után nézni. 
Mivel kiadós vacsorát már egyikünk sem kért volna, végül is kis hamburgerezőbe ültünk be, amely finoman szólva nem volt egy főnyeremény. Én sajtburgert kértem, Andi valamilyen francia sonkás, melegszendvicset, erre az enyémből kihagyták a sajtot, Andiéból pedig az összes lényegi összetevőt. 
Sebaj, saláta, sonka, sajt és paradicsom helyett a lesütött kenyérbuciját teletolták hasábburgonyával, nesze neked francia sonkás melegszendvics.
Ezután az igencsak felejthető kulináris élmény után lassan visszatendáltunk a szállásra.


3. Nap – Ohrid (2017. június 9.)

Annak ellenére, hogy ezúttal nem kellett volna korán kelnünk, nyolc és fél kilenc között felébredtünk mindketten. Reggelizni átmentünk a hostel konyha- és étkezőhelyiségébe, melyek teraszáról nagyszerű kilátás nyílt az Ohridi-tóra. Reggeli gyanánt friss, túróval és hússal töltött pékárut kaptunk, mely mellé elszürcsöltünk egy-egy csésze teát, majd kezdődhetett a nap!

Először a környező kis utcákon kanyarogva elsétáltunk a kikötőbe, mely életvidám, tóparti hangulatával, a környező hegyek látványával igazi nyaralóhely benyomását keltette. 
Tucatnyi kirándulóhajó indult innen hosszabb-rövidebb távokra, s amíg össze nem jött elég ember, a legénység igyekezett minden elhaladó turistára és járókelőre rátukmálni a kihagyhatatlan hajós utazásokat. 
Mivel egyik sem volt egy olcsó mulatság, Andival abban maradtunk, hogy előbb magát a várost fedezzük fel, aztán holnapra meglátjuk, benevezünk-e egy ilyen hajós mókára. Maga az Ohridi-tó (Охридско Езеро) amúgy nem pusztán a macedónok kiváltsága, jó egyharmada átnyúlik Albániába is. A hostelben is ajánlottak olyan egynapos kirándulást, mely az egyik legnépszerűbb tóparti albán települést, Pogradecet vette volna célba.
De mi egyelőre Ohrid városát szerettünk volna minél behatóbban megismerni. Érdekes megfigyelni a jellegzetes ohridi építési stílusokat. Általában keskeny, szűk utcácskákat és többemeletes házakat látni mindenfelé, sőt sokszor az épületeket alagútszerűen az utca fölé építették. A tradicionális helyi építészet legszebb példáit az egymással szomszédos, Robevci és Uranija házaknál láthattuk, melyek rendkívül gazdag családok rezidenciái voltak egykor. Elvileg mindkettő látogatható, ám előbbi már művészeti galériaként funkcionál, míg utóbbit állandóan zárva találtuk. 
A házak után lefordultunk balra, s egy keskeny kis sikátorokon át kisétáltunk a tópartra, ahol néhány csónak figyelt felfordítva. Andit teljesen megigézte a hatalmas víztömegnek a látványa, mely mind színét, mind megjelenését tekintve inkább hasonlított tengerre, mint édesvízi tóra. 
Ücsörögtünk ott egy kicsit, majd tovább indultunk körbejárni a várost. Nem messze innen a kiemelt történelmi jelentőségű Szent Szófia-katedrálishoz (Црква Света Софија) jutottunk ki.
Macedónia egyik legfontosabb középkori emlékének tartott templomot 11. században építették, s fontos érsekségi központként funkcionált az évszázadok során. A főoltár egyes eredeti freskói a 11-13. századból valók, s felbecsülhetetlen értékkel bírnak. A belépő fejenként 100 MKD, de a templomon belül sajnos tilos a fotózás. Ahogy körbenéztünk bent, egy idősebb bácsika lépett oda hozzánk. Valamilyen hivatalos idegenvezetőnek tűnő fényképes igazolvány volt a ruhájára tűzve, s bár angolul beszélt, elég nehezen lehetett érteni. „Kik vagyunk, honnan jöttünk?”, szóval a szokásos kezdés után – megtudva, hogy magyarok vagyunk –, „in medias res” elkezdett mesélni a gálás magyar kormány macedón népnek nyújtott, adakozásairól és támogatásairól az elmúlt évekből, majd finoman átvezetve ezt a témát, s gyakorlatilag diszkréten felajánlkozott privát idegenvezetőnek 20 percre 10 euróért. A kissé meredek tarifa hallatán Andival inkább megköszöntük a jelenlétét, és lepattintottuk az öreget. Ilyen órabérért én is elmennék turistákat kísérgetni, kérem szépen.

Innen egy kisebb emelkedőn kellett felkapaszkodni, melynek végén egy félkörív alakú, ókori görög színháznál lyukadtunk ki, mely az egyetlen ehhez hasonló az egész országban. Már akkoriban is tudhattak valamit az akusztikáról, ugyanis az osztálykirándulásra érkezett, zsivajkodó diáksereg mellett is tisztán lehetett hallani a messze lent a pódiumon zenélő bácsit. 
Ahogy kerestük a várba vezető utat, újfent megakadt a szemem egy parkoló autón – egy 1997-es metálszürke Ford Mondeo volt az, pont olyan, mint amilyet én vezetek otthon manapság. Egy rövid másodperc erejéig tényleg azt hittem, ez a mi autónk, s már nyúltam volna a slusszkulcsért. Természetesen ezúttal is meg kellett állapítanom, hogy a miénk mennyivel szebb és jobb állapotban van tartva.  
Mielőtt még felmentünk volna a város fölé magasodó várba, a Felső kaputól ellenkező irányba található, szintén gazdag történelemmel bíró templomot is beiktattunk, mégpedig a 13. századi freskórészletekkel rendelkező Szent Bogorodica Perivleptát (Света Богородица Перивлепта). 
100 MKD-ért kétségtelenül érdemes megnézni a templomot és a hozzá kapcsolódó történeti kiállítást, ám igazából a templom kertjéből elénk táruló kilátást lett volna vétek kihagyni. 
Innen kínálkozik talán a legjobb rálátás az ohridi várra, más néven a Sámuel erődre (Самуилова тврдина), mely nevét a híres Nagy Sámuel bolgár cárról kapta, aki 10. század fordulóján az I. bolgár birodalom fővárosát alakította ki itt.
A templomtól már egyenesen a vár felé vettünk az útirányt, ahol kellett fizetni egy minimális belépőt, 60 MKD-t. Az erőd belső udvarán gyakorlatilag semmi sincs, viszont a várfalon majdhogynem körbe lehet sétálni, ahonnan varázslatos panoráma nyílik az egész városra, a tóra és a környező hegyekre.  
Itt nem győztünk eleget ámuldozni a látványon, úgyhogy nem is siettünk tovább innen. A várhegyről lefelé jövet, a domboldalban még két fő látnivaló várt minket. Az egyik ilyen az újjáépítés alatt álló Szent Pantelejmon-templom (Свети Пантелејмон), melyről azt tartják, azon a szent helyen áll, ahol egykor a 10. században Európa első egyeteme is állott, ahol végül a cirill ábécé is megszületett. 
Mivel az eredeti templom évszázadokon át romokban hevert, a jelenleg folyó építkezések nagyrészt elképzelt tervek alapján mennek. Mivel a félkész templomért is 100 dénáros belépőt kértek volna el, Andival inkább lefotóztuk a telével távolról, majd sarkon fordultunk. 
A következő látványosságot viszont nagyon vártam, s ahogy közeledtünk a nevezetes helyhez, elfogott az izgalom. 
Az érdeklődés középpontjában ezúttal is egy régi templom állt, viszont olyan páratlan környezetben, amelybe már pusztán képről látva beleszerettem. Létezik ugyanis a hegyoldalban egy hely, az egykoron szegény halászok által lakott Kaneo kerület felett, ahonnan egy leírhatatlanul idilli, festői kép tárul a szemünk elé. 
A 13. században épített, kicsiny, Kaneói Szent János-templom (Свети Јован Канео), háttérben a tengervízre emlékeztető, mélykék színbe pompázó Ohridi-tóval, valamint a tavat szegélyező csipkés hegyvonulatokkal. 
Tisztába voltam vele, hogy a fények fotózási szempontból nem túl ideálisak, viszont ezzel együtt sem tudtunk betelni a látvánnyal. Andival meg is beszéltük, hogy később visszajövünk ide megnézni a napnyugtát.
Ücsörögtünk itt egy kicsit, majd lefelé menet lopva bekukkantottunk a kicsiny templomocskába Egy gyors pillantás elégnek is bizonyult felmérni, hogy néhány kósza freskóért itt sem szeretnénk fejenként 100 dénáros belépőjegyet váltani, inkább a következő napirendi pontra, az ebédre allokálnák az így megspórolt összeget. 

Márpedig a néminemű táplálkozás kérdése egyre kritikusabb tényezőnek bizonyult így délután háromnegyed kettő felé. Andi eleinte finom, nőies célozgatásokkal vetette fel, milyen hangulatos is lenne azoknak a lenti, partmenti éttermek valamelyikében enni, melyek gyakorlatilag benyúlnak a víz fölé, s élvezhetjük a kilátást egy pohár bor mellett…

Vettem ám a lapot. Úgyhogy végül az egyik ilyen vízparti étteremre esett a választásunk, s bár sejtettem, nem lesz olcsó mulatság, de úgy éreztem, ha Macedóniában sem engedünk meg magunknak egy kis luxust, akkor ugyan már hol fogunk? 
Így hát teljesen jól eső érzéssel rendeltünk egy-egy pohár száraz fehérbort, majd mindketten helyi pisztrángspecialitást kértünk, melyet döbbenetesen finom spenótos, répás rizzsel szolgáltak fel. 
Itt meg kell jegyezni, hogy az eredeti ohridi-tavi pisztráng halászatát betiltották, s elvileg tilos lenne az árusítása is, gyakorlatban viszont ezt nem igazán tartják be. Mindenesetre szándékosan nem olyat rendeltünk.)
Az ebéd így is fejedelminek bizonyult, s bár elsőre nem tűnt túl egzotikusnak és nagy adagnak, mégis kivételesen jó választás lett. 
Míg mi jóízűen befalatoztuk a pisztrángjainkat, a szomszéd étteremben éppen esküvői lagzit tartottak, ahova a víz felől, katamaránon hozták az ifjú párt. Érdekes, hogy ők már így relatíve korán, délután 2-3 körül elkezdték a mulatságot.
Ezt követően a partmenti kis utcácskákban sétálgattunk, majd az egyik kiépített partszakaszon ledobtuk a lábbeliket, és belelógattuk a hűs vízbe a lábunkat. A nap már láthatóan megkapott minket, úgyhogy gyorsan végigkentük magunkat naptejjel, de nagyjából annyit ért, mint eső után köpönyeg. Andi combjai már ekkor rákvörös tónust öltöttek, de én is éreztem, hogy jobban leégtem a kelleténél.  
Visszaérve a bazársorral, elnyaltunk egy fagyit, majd visszasétáltunk a hostelbe. Gyors WC-kör, rövid szusszanás, pár perc netezés (időközben megjavult ugyanis a WiFi!), majd este 6 felé indultunk vissza a városba. 
Azt találtuk ki, hogy veszünk friss bureket, sört, majd visszamegyünk a Kaneo-templomhoz gyönyörködni a naplementében.
A korábban kinézett burekezőnket azonban már zárva találtuk, ellenben némi bolyongás után a bazársorral párhuzamos főutca mentén egy szuper kis pékségre bukkantunk, ahol még lehetett friss, meleg, ropogó bureket kapni. Mivel korábbi balkáni kalandozásaimról úgy emlékeztem, hogy a burekhez kifejezetten illik a jellegzetes török ivójoghurt, az ayran, kértem pluszban egy pohárkával, melynek oldaláról egy aranyos tehénke vigyorgott vissza.
Szépen lassan elandalogtunk a templomhoz, remélve, hogy nem lesz tele emberrel addigra. Este 7 körül értünk fel, s meglepetésre rajtunk kívül szinte senki sem volt itt. A lemenő nap fényénél csodálatosan mély színekbe burkolózott az egész táj, nem lehetett egyszerűen betelni vele.
Idővel érkezett egy párfős társaság, élükön egy kifejezetten irritáló, kutyás német fazonnal, aki azzal szórakoztatta magát (és kedvencét), hogy száraz fenyőtobozokat dobált a vizslatermetű blökinek, aki előbb nagy boldogan elkapta azt a levegőben, majd elropogtatta, mint mi a Tesco-s ropit az esti filmhez. 
Jó sokáig üldögéltünk itt. Miután a nap lebukott a környező hegyek fölött, az egész táj és a hatalmas vízfelület acélszürkés, lilás árnyalatban úszott. Ezután lassan elkezdett besötétedni, úgyhogy mi is távozóra fogtuk. 
Úton hazafelé vettünk sört – ha már idefele jövet nem találtunk boltot, majd egy kellemes esti sétát követően visszatértünk a szállásra.


4. Nap – Bitola (2017. június 10.)

Mai nap hasonló forgatókönyv szerint indult, mint az előző. Kelés fél 9-kor, reggeli a hostel konyhájának teraszán, majd visszatérve a szobánkba összepakoltuk a cuccainkat, előkészítve az indulásra. Leadtuk a kulcsokat és fizettünk a recepciónál, s a kézilabda-őrült sráctól kértünk némi segítséget, milyen félnapos kirándulásokat érdemes innen tenni. Ugyanis egyelőre egy biztos pont volt a mai napban, hogy estére Szkopjéban van szállásfoglalásunk, minden más elég képlékeny maradt. 
Az elég nyilvánvalóvá vált, hogy egy egynapos hajótúra csak akkor férne bele, ha itt maradnánk estére Ohridban, az annál rövidebb hajókázások pedig csupán az ohridi partok mentén, amolyan vízitaxiként lehetségesek, amely ár-érték arányban nem tűnt túlságosan vonzónak. Két épkézláb ötlet maradt a végére. Az egyik szerint elbuszozunk az albán határ mellett fekvő Sveti Naum-monostorhoz (Свети Наум), mely a környék egyik fő látnivalója, majd visszatérve Ohridba, innen buszozhatnánk vissza Szkopjéba. A másik terv szerint a délelőttöt itt töltenénk Ohridban, sétálgatnánk a parton, majd koradélután Bitola felé vennénk az útirányt, melyet érdemes lenne közbeiktatni a hazaúton Szkopje felé. 
Végül az utóbbi terv lett a befutó. Lebattyogtunk a kikötőhöz, majd a hangulatos partmenti sétányon andalogtunk a strand felé, miközben a csónakos bácsikák rendületlenül kínálgatták a túlárazott vízitaxi szolgáltatásukat az óváros felé („Oldtown. 5 euro.”). Útközben kigyalogoltunk a vízbe hosszan benyúló, kissé romos mólóra fotózni a várost.   
A szépen kiépített strandig amúgy alig 20 perc volt eljutni, s a hőség ellenére viszonylag kevés fürdőzőt találtunk ott. 

Visszafelé jövet elnyaltunk egy-egy gombócnyi fagyit, Andi természetesen sajttortásat, míg nekem – citrom híján – a limera esett a választásom. Ahogy leültünk a kikötő melletti kis parkban egy padra, Andi nagy sóhajok közepette áradozott egy sort Ohridról, mennyire jól érzi magát itt, s majd mindenképpen jöjjünk vissza a jövőben. Ohrid kétségtelenül a macedón út fénypontja, s ezt már így az út kb. 60%-énál ki mertem jelenteni.

Lassan viszont, ha akartunk még ma bármerre menni, indulnunk kellett. Váltottunk pénzt, vettünk elegendő ásványvizet, és némi sajtos és túrós bureket az útra (ezúttal már Andi is kért magának egy nagy adagnyi ivójoghurtot), majd a legnagyobb hőségben kibattyogtunk a buszpályaudvarra. 
A jegy fejenként Bitoláig 210 MKD-ba került. Az utasváróban falatoztunk egy kicsit a burekből, majd öt perccel az indulás előtt a peronőr (jegy ellenében) kiengedett minket a buszokhoz. 
A járatunk negyed 2-kor indult. Az buszút első felét édesdeden átaludtunk, míg a második feléből annyi maradt meg, hogy a sokat megélt járgánnyal legalább félórát erőlködünk hegymenetben felfele, majd félórát gurulunk a lejtőn lefele serényen fékezve. 
Délután 3 körül gördültünk be Bitola (Битола) buszpályaudvarára. Az évszázados kávékultúrájáról ismert, alig 75 ezres városka a második legnépesebb település egész Macedóniába. (A kávé helyi jelentőségét alátámasztandó, nagyon tetszett, hogy a városhatárban lévő egyik körforgalom közepén egy hatalmas gőzölgő kávéscsésze volt kirakva virágból.) Gazdag ókori görög, bizánci és római történelmet tudhat maga mögött, ám modernkori jelentősége már igencsak megkopott az évek során. Pedig a 20. század elején itt tanult bitolai katonai akadémián a modern török állam megalapítójának tartott Kemal Atatürk is, de a város a szerb hódítások során végleg elvesztette központi jelentőségét a fővárossá kinevezett Szkopjéval szemben.

A város buszpályaudvara mindenképpen megér néhány gondolatot. Első látásra nehezen tudtunk eldönteni, hogy az épület új vagy régi, leginkább egy furcsa hibrid átmenetre emlékeztetett. Belülről például zsír új ablakokat és ajtókat szereltek be, kifestették a falakat, digitális kijelző mutatta az érkező és induló buszjáratokat, viszont a padló még mindig az ősrégi, ótvar ronda járólapokkal volt lerakva. A ablakkeretek és a fal között továbbra is hüvelykujjnyi szakadék tátongott, melyet csak itt-ott tartott egybe egy-egy gombócnyi purhab darab.

Nagyjából három és fél óránk maradt a városra, mivel hazaútra Szkopjéba a 18.30-as vonatot néztük ki. Először végigsétáltunk az állomástól egy kőhajításnyira elterülő, hangulatos Városi parkon, melynek végében kezdődött a boltokkal, éttermekkel és kávézókkal tarkított, nyüzsgő sétálóutca, a Shirok Sokak (Широк Сокак). 
A város fő ütőerének tartott utcácska több tucatnyi szép, neoklasszikus lakóházat vonultat fel, melyen végigsétálva egy kis terecskére jutottunk, közepén II. Philipposz makedón király diadalittas lovasszobrával és egy kör alakú, zenélő szökőkúttal (mely sajnos csak este 9-kor fakadt volna dalra). 
A tér mögött magasodik a város büszkesége és legfőbb jelképe, a 33 méteres Óratorony (Саат Кула). 
A jelenlegi tornyot az 1830-as években emelték, ám 1970-ben a harangok mellé egy zongorát és új billentyűs zenei szerkezetet kapott, ami egészen egyedivé tette az innen megkomponált zenéket. 
Az Óratorony szomszédságában találunk még két mecsetet – a felújítás alatt lévő, teljesen felállványozott Jeni-mecset (Јени џамија), valamint a forgalmas főút túloldalán található Isak bég-mecsetet (Исак Челеби Џамија). 
Mivel per pillanat egyik sem volt látogatható, a szemközt terülő, a 15. századi török korból származó, fedett piactér, a Bezisten felé fordítottuk a figyelmünket. A boltok többségét – csakúgy, mint a szkopjei esetében – már itt is zárva találtuk. 
Ezután már csak a Régi bazár utcácskái maradtak, mint felfedezendő terület, melyeket bár becsülettel bejártunk, de úgy tűnt, itt is már a zárórához voltunk közelebb. 
Bár előzetesen azt olvastam a bitolai bazárról, hogy méretileg kisebb, de sokkal jobb állapotban megőrzött a fővárosi párjánál, nekünk határozottan a szkopjei tetszett jobban. Különösen az egyes épültetek oromzatán tündöklő, végtelen kuszaságú, már-már kortárs művészeti kompozíciónak is beillő, ipari mennyiségű kábelrengeteg szolgált egyfajta bájjal, amit feltétlen meg kellett örökítenünk.
Innen aztán elindultunk szépen lassan visszafelé. A Shirok Sokak utcán még betértünk egy boltba vízért és némi fügés sütiért, majd vettünk egy-egy gombás pékárut, amolyan uzsonna gyanánt. Maradt még egy kis időnk a vonat indulásáig, úgyhogy gyorsan eltrappoltunk a város határában lévő, egykori római kori romokhoz. 
Bitolának a történelme ugyanis az i.e. 4. századig nyúlik vissza, amikor II. Philipposz makedón király Heraklea Linkesztisz néven megalapította a települést, mely a rómaiak korában is folytatta virágzását. 
A jelenleg itt látható romok nagy része az 5. századból való, ám sajnos a bazilikáknak, fürdőknek, szökőkutaknak, színháznak csak néhány alapzati köve maradt hírmondónak. A legérdekesebb látványosságnak kétségtelenül a kiváló állapotban fennmaradt padlómozaikok mutatkoztak. 
A belépőjegy amúgy fejenként 100 MKD volt, s mondani sem kell, mi voltunk közel, s távol az egyedüli látogatók. 
Innen már egyenesen az EU-s pénzből frissen felújított vasútállomásra vezetett az utunk, ahol furcsamód az összes ajtót zárva találtuk, mintha ezzel akarnák elejét venni, hogy az emberek a napi használattal leamortizálják az épületet. 

Jegyet végül a főépület melletti extrém lepukkant kis melléképületben tudtunk váltani, ahol Andi gyorsan összehaverkodott az egyik vasutas bácsival. Az ötvenes évei közepén járó férfi meglepően jól beszélt angolul, s büszkén mesélte Andinak, hogy a lánya egy évet élt Magyarországon, megtanult magyarul, sőt egy nyíregyházi sráccal kezdett el járni, mielőtt végül Németország felé vette az útirányt. Egyébként általánosságban elmondható, hogy az idősebb, 50 fölött korosztály tagjai meglepően jól beszélnek, de legalábbis jól értenek angolul.   
A következő kellemes csalódás a vonatunk volt. Nagyjából egy grúz-örmény színvonalú, retró ócskaságra számítottunk, koszos bőrülésekkel, retkes WC-vel és rozsdaporral borított kocsikkal. 
Ezzel szemben egy zsír új, légkondicionált motorvonat várt minket, kényelmes ülésekkel és síkképernyős, digitális kijelzővel, mely a soron következő megállókat mutatta.
Nagy megkönnyebbülés volt a 35 fokos perzselő hőségből a kellemesen hűs hőmérsékletű vonatra felszállni, így mindenképpen jobbnak ígérkezett a Szkopjéig hátralévő 3 és fél órás út.
Pontosan 18.30-kor indultunk, s alig hagytuk el Bitolát, egy hatalmas, mennydörgéssel, villámokkal tarkított felhőszakadásba szaladtunk bele. A hirtelen jött vihar sötét, jól látható esőfüggönyt húzott magával.
A vihar Szkopjéig kísért minket, nem győztünk a pályaudvarról hazaiszkolni a jól megszokott Shanti hostelbe. Ugyanazt a szobát kaptunk, amit két napja.
Lefekvés előtt még utánanéztünk, másnap miként jutunk ki a reptérre, és mikor kellene kelni. Ekkor ütött belénk a felismerés, hogy reptéri busz csak baromi ritkán jár, ami a mi esetünkben azt jelentette, hogy már 7.50-es busszal el kellett volna mennünk a 11.45-kor induló géphez. Ráadásul a taxi sem egy egyszerű alternatíva, mivel a reptérre kizárólag egy taxi társaság autói hajthatnak be, ahova viszont előzetesen regisztrálni kell, s ha szerencséd van, talán akad még szabad kocsi. Szerencsére a hostelünknek volt saját sofőrszolgálata, akik bár nem olcsón (900 MKD), de legalább tuti fixen kivittek minket alig 20 perc alatt.


5. Nap – Indulás haza (2017. június 11.)

Végül 8.45-re kértük a taxit, számolva egy esetlegesen becsúszó vasárnap reggeli dugóval. Gyors készülődés után lementünk reggelizni és fizetni, amikor a recepciós csajszi jelezte, lenne még egy fő, aki betársulna a taxizásba, mivel ő is a pesti járattal utazik tovább, nem lenne-e gond a részünkről. Dehogy, mondtuk, legalább osztódik valamelyest a taxiköltség.
A kocsi pontba háromnegyed 9-kor az épület előtt várt minket, az útitársunk, egy fiatal, vékony leányzó már bent ült a hátsó ülésen. Andi pár szó erejéig szóba elegyedett vele, főleg, amikor látta, hogy pityereg a lány. Ekkor nem is sejtettünk, milyen érdekes személyiséggel hozott össze minket a sors. Így találkoztunk Adeleide-del.

A mindössze 18 éves ausztrál lány, Adeleide története egészen magával ragadó, ugyanis konkrétan a világ legtávolabbi pontjáról, az Ausztrália alatt elterülő Tasmaniából származik. Mint a későbbiekben elmesélte, annak az alig 150 tasman őslakosnak a leszármazottja, akik csodával határos módon túlélték a fehér ember megjelenését követő tömegmészárlást, amikor jószerével kiirtották a teljes bennszülött népességet. Első látásra róla sem mondanánk meg, milyen gyökerei vannak, de az mindenképpen becsülendő, hogy milyen büszke származására.
Mint mondta, különleges érzés belegondolni, hogy ősei közel 30.000 éve élnek Tasmániában, de soha senki sem jutott messzebb Új-Zélandnál – egészen mostanáig. Ez a lépést ő tette meg. 18 évesen nemcsak hogy most jár először külföldön, de Új-Zélandnál sokkal-sokkal messzebb merészkedik, a világ túlsó felére. Mindezt teljesen egyedül. Nem semmi.

A gép 11.45-ös indulásáig együtt lógtunk vele, beszélgettünk, majd megérkezve Budapestre megvártuk, míg nagy nehezen átjut az útlevél-ellenőrzésen. Segítettünk neki BKV-bérletet venni, hoztunk neki ingyenes Budapest térképet, és elmagyaráztuk, hogyan juthat el a szállására.

Andival nagyon hamar megkedveltük, úgyhogy mindenképpen igyekeztünk minél többet segíteni neki. Gondoltuk, hogy nagyon egyedül érezheti magát, ezért felajánlottuk neki, hogy másnap, kedden, munka után összefutunk vele és körbekalauzoljuk a belvárosban. Így is lett, egy szuper estét töltöttünk el hármasban, bejárva Budapest főbb nevezetességeit…


Amikor először felvetettem 3000 forintos szkopjei repjegy ötletét Andinak, bevallom, nem tápláltam hiú ábrándokat, hogy egy újabb csiszolatlan gyémántra lelünk majd Macedóniában, de tévedtem. Ez a lesajnált kis balkáni ország, a maga problémáival együtt is gyorsan megszerethető egy világra nyitott utazó számára, aki nem akad fenn az ország nevét, nyelvét, zászlaját, népesség-összetételét firtató szokásos ellentmondásokon, hanem meglátja azt, ami Macedónia lényegét valójában adja. Mi csak négy teljes napot töltöttünk itt, de úgy érzem, mi már látjuk Macedóniában azt a turisztikai potenciált, ami nagyon hamar kedvelt úticéllá teheti az országot. A macedón hegyek látványa egészen magával ragadó, nem beszélve a nemzeti parkjaikat keresztülszelő túraútvonalakról, az ínycsiklandozó balkáni ételekről, és a kedves, nyitott, érdeklődő helyiekről, akik számára a turista még mindig nem megszokott látvány. A főváros, Szkopje egy laza, egynapos programnak kiváló, mely megtoldva egy kirándulással a Matka-kanyonban bőven kimaxolhat egy hétvégét. A Bitolában eltöltött idő a szomszédos Pelister Nemzeti Parkbéli túra tehette volna még emlékezetessé, ezt legközelebb biztosan nem fogjuk kihagyni. Ohrid pedig a legkellemesebb meglepetés mind közül. Pedig nem nagy, nincs semmilyen grandiózus látnivaló itt, de a tó, a környező hegyek, a kedves kis óváros az egyik legharmonikusabb nyaralóhellyé teszi az egész Balkánon, melybe mindketten beleszerettünk.
Elnézve Grúzia elképesztő turisztikai sikerét a Budapest-Kutaisi fapados járat megnyitását követően, biztosra veszem, hogy magyar hátizsákos turisták nagyon hamar fel fogják fedezni maguknak Macedóniát, mint egy eddig ismeretlen, maga nemében egzotikusnak mondható, autentikus desztinációt, melyet még „rontott” el a tömegturizmus hulláma. Rendkívül örülök, hogy a Wizz Air járat nyitást követően – Grúziához hasonlóan – az elsők között látogattunk el ide, s biztosra veszem, hogy amikor majd visszatérünk, már távolról sem 3000 Ft-be fog kerülni egy repjegy.