2017. március 11., szombat

Barcelona


Előzmények

Laci, te mindig olyan fura helyekre utazol!” – nagyjából ilyen és ehhez hasonló reakciókat szoktam kapni, amikor az újabb és újabb úti céljaimról mesélek. Körút a balti államokban, kirándulás Fehéroroszországban, dacolás a március végi méteres kijevi hóval, kellemes húsvét Bukarestben, vonatozás Boszniában és Szerbiában, vagy emlékezetes marshrutkázás a grúz és örmény hegyvidéken. Felejthetetlen élmények olyan helyekről, melyek nem annyira vannak benne a magyar utazós köztudatban. Az emberek manapság már nem kapják fel a fejüket, ha valaki Londonba vagy Barcelonába utazik, ha Minszkbe vagy Rigába, annál inkább. Eddig csakis jó dolgok sültek ki abból, ha nem kifejezetten „mainstream” úti célokat választottam. Ugyanakkor tény, hogy a klasszikus turista célpontok tekintetében bőven van bepótolnivalóm – ezekből London és Barcelona a két visszatérő példa, ahol szinte már mindenkim járt, engem leszámítva.

Amikor tavaly nyár végén egyre jobban kezdték promózni a barcelonai Wizz Air járatot, felvetettem Andinak ezt a lehetőséget. Spanyolország eddig valahogy nem mozgatta meg egyikőnk fantáziáját sem, viszont az oda-vissza 10 ezer forintos repjegyár kifejezetten jó ajánlatnak tűnt, így végül Andi is rábólintott az ötletre.

Hosszas útitervezésre a zsúfolt október végi, november eleji munkák miatt nem volt lehetőség, viszont kölcsönkértük Móniéktól az Útitárs: Barcelona és Katalónia című útkönyvet, mely bár régi, 2006-os kiadás, de bőven elegendőnek bizonyult.
Elérkezett aztán az indulás napja…


1. nap – Érkezés Barcelonába, Óváros (2016. november 9.)

Három héten belül másodszor játszódott le ugyanaz a forgatókönyv. Kelés hajnali 3-kor, villámgyors készülődés, fél 4-re át szüleimhez, ahonnan Apa vezetésével irány a reptér. Szegény, annyit hoz-visz minket a reptérre, sokszor hajnalban vagy késő este, hogy Andi felvetette, igazán hozhatnánk neki külön valami ajándékot ezért.

Nagyjából egy órával az indulás előtt már becsekkolva és a biztonsági ellenőrzéseken átesve vártunk, hogy kiírják beszállókapunkat. A kényszerű várakozási időt netezéssel igyekeztünk elütni. Ahogy megnyílt azonban az Index főoldala, elkerekedtek a szemeim. „Trump vezet az elnökválasztáson” – hirdette az Indexes szalagcím.
-          Á, nem létezik, hogy ő nyerjen!” – nyugtattuk egymást Andival, remélve, hogy ez az abszurd, viccnek induló komédia nem csap át rideg valósággá.
Ahogy kiírták a beszállókapunk számát, lebattyogtunk a bádogterminálhoz, ahol már hosszan kígyózott a „Barcelona” felirathoz álló sor.

A gépünk 6.05-kor szállt fel. Mivel szinte azonnal belerepültünk a felhőbe, hamar átengedtem magam az álommanó csábításának, s az ablakra dőlve szundítottam egy jót. A két és fél órás repülőút utolsó harmadában járhattunk, amikor ébredezni kezdtem. Szerencsére pont a legjobbkor, ugyanis csipkés, hófödte hegyvonulatok bukkantak elő az egyre szakadozó felhőzet alól. Nem sokkal később feltűntek a spanyol partok, melyet nagyszerűen megvilágított a kora reggeli napfény.
Pár perc már Barcelona körvonalai is kirajzolódtak, sőt, ahogy ráfordultunk az El Prat repülőtér kifutója felé, szó szerint elhúztunk a város fölött. A Montjuïc hegyre épült várat és a híres Sagrada Família templomot megpillantva egy csapásra izgatottság fogott el – el se hiszem, nemsokára megérkezünk Barcelonába!

A landolást követően eltartott egy ideig, míg kikeveredtünk a hatalmas reptérről, ráadásul még azt is ki kellett találnunk, miként jutunk be a városba.
Szerencsére több opció közül választhatunk. A leggyorsabb megoldásnak a közvetlen reptéri busz (Aerobús) bizonyul, melynek díja 5,90€ egy irányba, 10 percenként közlekedik, s mindössze három helyen áll meg az egész út során. Emellett választhatjuk a Renfe Operadora (Spanyol Vasutak) által üzemeltetett „R2 Nord” vasúti vonalat, mely a repteret a belvárosban található forgalmas Estación de Barcelona Sants (röviden „Sants”) pályaudvarral köti össze, ahonnan metróval bárhova eljuthatunk. A legkevésbé idő- és költséghatékony bejutási mód, ha végig csak metróval jövünk, mivel nemcsak jóval hosszabb utazással és több átszállással kell számolni, de külön reptéri metrójegyet (Bitllet Aeroport) kell rá váltani 4,90€-ért. Aki mégis a metrót preferálná, az Aeroport T2 végállomásnál a #L9 (sötét sárga színű) vonalat kell választania. 

A Barcelonába érkezéskor mindenképpen érdemes beszerezni egy egyszerre több személy által is használható, egyzónás, 10 utazásra jogosító T-10 kártyát mindössze 9,95€-ért, mellyel szinte minden tömegközlekedési eszközt (beleértve a #R2 reptéri vonatot, buszt, villamost és metrót) lehet használni.
Amikor persze megérkeztünk a reptérre, egyszerre elég nehezen lehetett áttekinteni az összes lehetőséget, és nem egészen értettük, hogy a T-10 jegyet, amit a metróperon végében lehet venni, miért nem fogadják el a metrón, és miért terelnek át mindenkit inkább a vonathoz. Mindenesetre mentünk amerre a tömeg ment, és nem is jártunk rosszul ezzel, mivel a következő #R2 vonat nem sokkal később indult is a városba. 
Az sem volt túl egyértelmű a különböző térképeket és kiírásokat böngészve, hogy a Sants Estació, a Barcelona Sants, és csak önmagában a Sants megálló egy és ugyanaz, viszont nem összetévesztendő a Placa de Sants állomással, egy megállóval odébb.
Végül rendben sikerült átszállnunk az #L3 (zöld) metróvonalra, mellyel még négy megállót kellett mennünk a Paral·lel állomásig. Innen már gyakorlatilag percek alatt eljuthattunk a szállásunkra (HelloBCN Hostel), ahol ezúttal kétágyas szobát foglaltunk, saját fürdővel. Míg én a recepciónál a becsekkolást intéztem, Andi döbbent tekintettel a közösségi helyiség hatalmas plazmatévéjének a képernyőjére meredt.
-          Ez nem lehet igaz…” – mondta elkerekedett szemekkel.
-          You see it well…Donald Trump has won the elections.” – tette hozzá a recepciós együttérzően.
-          Tessék?!” – s gyorsan vágtam egy hátraarcot. Nem akartam elhinni, amit látok.
Donald Trump a hívei körében önfeledten ünnepelt, míg a kép alján hatalmas szöveg hirdette: „Trump will be the next president of US”.
Megtörtént az elképzelhetetlen – Donald Trump lesz a következő amerikai elnök. A világ a feje tetejére állt. Először a Brexit, aztán Trump, jesszus, mi jön még ezután?!
Ezzel meg is kaptuk az első ütős élményt Barcelonától…

Miután felocsúdtunk a sokkból, felmentünk a csomagmegőrzőbe letenni a cuccainkat, mivel a szobát csak délután 1 után foglalhattuk leghamarabb el. Ezt követően indulhatott a városnézés!

Így kezdésként először a barcelonai kikötő felé vettük az irányt. Az első jelentősebb látnivalót az egykori királyi hajógyár (Drassanes Reials de Barcelona) középkori épületegyüttesében kialakított Haditengerészeti Múzeum (Museu Marítim) szolgáltatta. 
Hajdanán ebből a műhelyből gördült ki a Real parancsnoki hajó is, mely az 1571-es törökök elleni győztes csatában a keresztény flottát vezette. 
Megkerültük a hatalmas komplexumot, s kiértünk a forgalmas körforgalom közepén magasodó Kolombusz-emlékműhöz (Monument a Colom). Az impozáns, 60 méteres korinthoszi oszlop, csúcsán az Újvilág felé mutató Kolombusszal azon a szent helyen áll, ahol a híres felfedező 1493-ban, Amerika felfedezése után partra lépett. 
Mint kiderült, lifttel fel lehet menni az emlékmű tetején kialakított kilátóba, úgyhogy némi tanakodás után, mi is beneveztünk egy körre. A jegy nem olcsó, fejenként 6,00€-ba kerül, cserébe páratlan kilátásban lehet részünk. 
Mihelyst felérve a torony tetejére érezhettük igazán az erős tengeri szél erejét, melynek köszönhetően időnként 15-20 centit is kilengett a torony. Mihelyst túltettem magam azon, hogy érezhetően mozog a talaj a lábam alatt, miközben lent az utcaszinten hangyaméretű emberkék rongálnak, és a tériszonytól gyöngyözik a homlokom, kifejezetten élveztem is a kikötőre, a La Ramblára és a Montjuïc-re nyíló panorámát. 
Ezután a Port Vell névre keresztelt tengerparti sétány környékét jártuk be. Külön figyelmet érdemel a Kolombusz-oszlop előtti téren álló, 1902-ben épült egykori vámház (Edifici Port de Barcelona). 
Mellőle a La Rambla de Marként ismert modern forgóhíd vezet a Moll d’Espanyára, mely nemcsak vitorlások százainak és elegáns luxusjachtoknak, hanem egy népszerű bevásárlóközpontnak, a Maremàgnumnak is otthont ad. 
Utóbbiba be is tértünk az ingyenes WC reményében, melyet furfangos módon, a második emeleten rejtettek el az üzemeltetők, feltételezve, hogy aki odáig eljut, nagy eséllyel vásárol is valamit útközben. (A földszinti mosdók mind fizetősek.)
Ezt követően a móló többi részét jártuk körbe, ahol a fényesre polírozott luxusjachtok sorakoztak. 
Innen az óváros felé vettük az útirányt. Kiérve a Port Vell végében lévő kis térre, egy meglehetősen bizarr, absztrakt alkotásba botlottunk. A színes kerámia darabokból kirakott, emberi arcot ábrázoló szoborszerűséget az 1992-es barcelonai olimpiára készítették, melynek az El Cap de Barcelona, azaz „Barcelona feje” nevet adták.
De nem csak az ilyen extravagáns látnivalók töltöttek el minket ámulattal, hanem a teljesen egyszerű, hétköznapi dolgok is, mint például a hangulatos, part menti mediterrán lakások kedves kis erkélyei és fa zsalugáterei. Andi meg is jegyezte, hogy akár otthonra is el tudna képzelni ilyen zsalugátereket, melyen önkéntelenül is elmosolyodtam. Szegény, amióta beköltöztünk az új lakásba, dacol a reggelente – ahogy ő fogalmaz – az ablakon beömlő napfényáradattal, s már a fényzáró szerkezetek legszélesebb arzenálját elképzelte az otthoni ablakainkra.
Innen a Via Laietanán haladva lassan elérkeztünk az Óváros legrégebbi részére, a gótikus negyedbe (Barri Gòtic). Már az ókori római időkben létezett ezen a helyen település, s később Barcelona is innen nőtte ki magát.
A negyed szívében áll a több mint hatszáz éven keresztül épült, Szent Eulàliáról, a város védőszentjéről elnevezett, csodaszép Katedrális (Catedral de la Santa Creu i Santa Eulàlia). Itt keresztelték meg azt a hat karibi „indiánt” 1493-ban, akiket Kolombusz hozott a felfedező útjáról.
Mielőtt bementünk volna a katedrálisba, tettünk még kört a környező utcákban. A Carrer dels Capellans például egy kicsiny, zsákutcában végződő terecskére (Plaça D'Isidre Nonel) vezetett, amelynek túlsó végén egy hatalmas, csókos mozaikkép töltötte ki a teret. A 8 méter hosszú és 3,8 méter magas alkotás 6000 darab kicsiny mozaiklapocskából áll, melyek mindegyike a szeretet, a csók és a szabadág kifejezésének erejét hivatott bemutatni. A mű címe El Món Neix en Cada Besada, azaz a „Világ minden csókkal kezdődik”, mely rendkívül sokatmondó.
Visszakanyarodva a katedrális felé, bekukkantottunk még a 12. században épült egykori főesperesi rezidencia (La Casa de l'Ardiaca) belső udvarára, ahova ingyenes volt a belépés. Az egész épületből nekem a reneszánsz kőkapu melletti, három fecskével és egy teknőssel díszített, márvány postaláda tetszett a legjobban.
Ezután megvettük a belépőket (7,00€/fő) a Katedrálisba. Bár nem vagyunk egy nagy templomimádók, de itt kifejezetten érdemes alaposan körülnézni, elég csak a 15. századi, gazdagon díszített, faragott kórusülésekre, a Szent Eulàlia alabástrom szarkofágját rejtő kriptára, vagy a 13 libával benépesített gótikus kerengőre gondolni. 
Várjunk csak, hogy kerülnek libák egy templomba?! A liba-szimbólum onnan ered, hogy Szent Eulàliát állítólag 13 éves korában ölték meg hitéért a rómaiak, s ártatlanságát kifejezendő került ide a 13 hófehér madár. Akármennyire is furcsa gágogó libasereget egy templom területén látni, még mindig logikusabb, mintha mondjuk 13 lovat zsúfoltak volna be ide. A libáknak pedig láthatóan nem volt ellenére az emelkedett egyházi környezet.
Folytattunk a városnézést a hangulatos gótikus negyedben. Nem is kellett messze mennünk, ha a következő fontos középkori városi helyszínt akartuk látni. A katedrális tőszomszédságában található kis terecskén, a Plaça del Rei-en láthatjuk a barcelonai uralkodók egykori palotáját, a Palau Reial Majort, ahol Aragóniai Ferdinánd király és felesége, Izabella fogadta az Újvilágból visszatért Kolombuszt, valamint Emberséges Martín király 16. századi figyelőtornyát.
Ezt követően a hostelben kapott, helyi fiatalok által összeállított térképet lestük, hátha valamilyen, útikönyv által nem említett érdekességre bukkanunk. Pontosan ilyennek tűnt egy vízsugáron „táncoló tojás” látványa, melyet hiába bolyongtunk fel-alá a térképen jelzett pont körül, nem sikerült megtalálnunk.
Ha már a tojásos csoda kimaradt az életünkből, elsétáltunk a Via Laietanán a közelben található Katalán Zene Palotájáig (Palau de la Música Catalana), mely Európa egyetlen, természetes fénnyel megvilágított koncerttermével büszkélkedik, ahova egy hatalmas, befelé forduló, színes üvegkupolán jut be a napfény. 
Mivel érdekes helynek tűnt, megkérdeztem a jegyárakat, de a 18 eurós fejenkénti belépő hallatán szó szerint hátrahőköltem. Gyorsan kellett dönteni, mert a vezetett túra perceken belül indult. Végül Andival egyetértettünk abban, hogy ennyi pénzből inkább üljünk be egy jó katalán étterembe, ha már úgyis jócskán benne járunk az ebédidőben.
Nem is kellett messze mennünk. Konkrétan a Katalán Zene Palotájával szemben megtetszett nekünk egy tapas bár (Tosca), ahova rövid mérlegelés („Nézzünk-e meg még más helyet is? Nem? Jó!”) beültünk. 
Maga a tapas (ejtsd: tápász) a spanyol gasztronómia egyik fő jellegzetessége, melyek tulajdonképpen előételszerű falatkák, melyeket többnyire alkoholhoz fogyasztanak. Bár anno pusztán sör- vagy borkorcsolyaként indultak, manapság már komplett étkezéseket lehet tapas köré kanyarítani. 
Ezen a helyen, a napi ajánlat keretében, fejenként 13 euróért kaptunk levest, háromféle tapast és egy pohár italt. Kipróbáltuk többek között a sütőtök krémlevest, sült sertéskarajt, rizottót, valamilyen töltött, sült batyut (empanada), desszertnek pedig epres mousse-t (habkrém), melyekhez egy pohár finom, száraz katalán vörösbort kortyolgattunk.
A kései ebédet követően kisebb utcácskákon haladva elsétáltunk a város egy fő jellegzetességének számító, vöröstéglából épített Diadalívhez (Arc del Triomf). 
A közeli Parc de la Ciutadellán megrendezett 1888-as világkiállításra készült, mudéjar (spanyol-mór) stílusú építmény szolgál a park felé vezető, hangulatos sétány, a Passeig de Lluís Companys főkapujául. A pálmafákkal övezett promenád még így délután öt körül is tele volt járókelőkkel, utcai mutatványosokkal és óriásbuborék-fújókkal. 
A sétány túlsó végéhez érve a Parc de la Ciutadella egyik főbejáratánál lyukadtunk ki. Ennek a hatalmas parknak a helyén egykor rettegett, csillag alaprajzú erőd állt, melyet eredetileg a rendfenntartó katonáknak építettek, de végül börtönként kezdték használni. A végzet 1878-ben érte a népszerűtlen épületet, lerombolták, majd népszerű parkot alakítottak ki a helyén, amely az 1888-as világkiállítás otthonául szolgált.
Mindenképpen szerettünk volna még sötétedés előtt tenni itt egy sétát, ám a szépen megmunkált, kovácsoltvas kaput a leghatározottabban is zárva találtuk. Furcsamód, a parkon belül továbbra is szokatlanul sok ember tartózkodott, akiknek valahogy mégis sikerült bejutniuk. Bár a kapu vasai közt lehetett látni egy nagyobb lyukat, ahonnan vélhetően kitört egy köztes rúd, s az így keletkező résen akár egy ember is átférhetett, de valahogy mégis ódzkodtunk csak úgy bemászni egy lezárt területre. Az utánunk odaérkező társaság távolról sem vacillált ennyit ezen a kérdésen, fogták magukat, és lazán bemásztak résen át a parkba. 
Mi ehelyett inkább törvénytisztelő polgárok módjára inkább megkerültünk a parkot, miközben a bejárat mellett emelt, erődítményszerű Zoológiai Múzeum épületét vettük szemügyre. 
A csipkézett téglaépítmény tetején – a középkori lovagvárakra emlékeztető módon – pajzsszerű díszek sorakoznak, ám nem valamilyen uralkodó- vagy nemesi család címereit, hanem különböző állatok és növények képei díszelegtek rajtuk. 
Ahogy sétáltunk tovább, újabb bizarr művészeti alkotásba botlottunk, amit így első látásra nem igazán tudtunk értelmezni. Adott néhány, véletlenszerűen egymásra halmozott, múlt századi bútordarab, melyeket hosszú, fehér vasgerendák szúrnak keresztül, miközben ez az egész gyönyörűség egy kocka alakú, üvegvitrin mögött pihen, melynek tetejéről víz patakzik alá. Lehet, hogy ez már olyan mértéke a kortárs művészetnek, melyhez a mi elménk egyszerűen nem érhet fel, mindenesetre nehezen tudtunk volna bármilyen pozitívumot említeni erről a remekműről, azt leszámítva, hogy az üvegkocka tetején kialakult tócsában tucatnyi galamb lelt kiváló pancsoló vízre. 
Nem messze innen újabb meglepetésre bukkantunk. A Parc de la Ciutadella másik főbejárata tárva nyitva várta a látogatókat. Kihasználva a lehetőséget, bementünk körülnézni. Elsőként egy rózsaszín kápolna mellett haladtunk el, melynek tövében egy fémből készült, magányos kosárlabda palánk figyelt így a semmi közepén, mintha csak véletlenszerűen leszúrták volna oda, két lámpaoszlop közé. Pár lépésnyire innen jutottunk el a Katalán Parlament (Parlament de Catalunya) épületéhez. 
Lopva készítettünk róla egy fotót, majd továbbsétáltunk a csónakázótó mentén, mígnem kilyukadtunk a park egyik fő látványosságánál, a kétszintes, agyondíszített szökőkútnál (Cascada Monumental). 
Ekkorra már szinte teljesen besötétedett, úgyhogy elindultunk lassan vissza a hostel irányába. Az Avinguda del Marquès de l'Argenterán haladva elgyalogoltunk a város egyik fő vasúti pályaudvara, az Estació de França mellett, majd pár száz méter után kilyukadtunk a Port Vell mentén húzódó főút, a Passeig de Colom végében. 
Elbattyogtunk a Kolombusz-oszlopig, majd világhírű, nyüzsgő sugárúton, a La Ramblán sétálgattunk tovább. 
Innen már gyakorlatilag 10 perc alatt visszaértünk a hostelbe, ahol végre hivatalosan is átvehettük a szobánkat és leheveredhettünk pihenni.

Nem vagyok egy különösebben fázós fajta, de azért valamilyen fűtésszerűséget azért el tudtam volna viselni, mivel az estére alaposan lehűlt időnek (és tárva nyitott ablaknak) köszönhetően, alig 15 fok uralkodott a szobában. Fűtőtest sehol sem volt felszerelve, a légkondihoz pedig nem találtunk irányítót, így jobb híján a forró fürdőt követően egyből bevackoltuk magunkat az ágyba, magunkra terítve minden bevethető takarószerűséget (extra paplant, lepedőt és ágytakarót), mellyel melegebben tudjuk magunkat tartani. 


2. nap – Eixample és Sagrada Família (2016. november 10.)

Már nem tudom megmondani, hogy reggel 9 körül a szobában uralkodó hideg, vagy az előre beállított ébresztőórám keltett fel előbb, de annyi bizonyos, hogy az első utam nyílegyenesen a zuhanyzóba vezetett, ahol felolvadandó egy forró fürdővel indítottam a napot.
Mivel a reggeli csak 8 és 10 óra között állt rendelkezésre, gyorsan összekaptuk magunkat és lementünk a közösségi szobába, ahol már kipakolták az étkezési kellékeket. Eléggé minimál programos volt a reggeli kínálat – kávé, tea, lekvárok, valamilyen spanyol nutella-utánzat, corn flakes és muffin, de aranyat ért a tudat, hogy itt van helyben, és nem kell két métert sem megtenni érte.
Miután megreggeliztünk, első utunk a recepcióra vezetett. A tőlem telhető legnagyobb kedvességgel hívtam fel a recepciós kolléga figyelmét a szobánkban tapasztalható zord hőmérsékleti helyzetre és a fűtés tökéletes hiányára. Épp ekkor lépett oda mellé a főnöke, aki sűrű bocsánatkérés közepette megnyugtatott, hogy mindenképpen bekapcsolják a fűtést estére (amit innen lentről, központilag vezérelnek). Állítólag az elmúlt napokban volt először igazán hűvös, őszi idő itt Barcelonában, ezért fordulhatott elő, hogy néhány szoba kimaradt. Andi kért még kölcsönbe egy hajszárítót, majd felvonultunk a szobánkba.
Indulás előtt jobbnak láttuk megvenni online a belépőjegyeket a Casa Batllóba és a Sagrada Famíliába, mivel a helyszínen gyakran órákat is eltölthet az ember sorban állással. A jegyek viszont meghatározott, általában félórás időintervallumban történő belépésre jogosítanak, így csak olyan időpontra érdemes megvenni őket, amikorra biztosan oda is érünk. Végül a Casa Batllóba 11.00-ra, a Sagrada Famíliába 16.15-re váltottunk belépőt.

A mai nap rendkívül érdekesnek ígérkezett, mivel Barcelona híres Eixample negyedébe terveztünk ellátogatni, ahol a világíró katalán építész, Antoni Gaudí legismertebb mesterművei is találhatóak.
Ezek közül az első, amit a mai napon meglátogattunk, az 1906-ban épült Casa Batlló volt, mely az Eixample negyed elegáns sugárútja, a Passeig de Gràcia mentén fekszik.

Metróval a Paral·lel állomástól kétféleképpen is eljuthattunk ide – az #L2 (lila) vonalon három, míg az #L3 (zöld) vonalon négy megállót kellett megtenni a Passeig de Gràcia állomásig, melynek egyik feljárója közvetlenül a Casa Battló mellett található. Nekünk természetesen a legtávolabbi, két háztömbnyire lévő metrókijáratot sikerült megtalálni, így csak némi kavarodás után érkeztünk meg a híres házhoz. Nem kellett sokat gondolkozni, melyik épületet is keressük valójában. A lélegzetelállító, hullámzó formákkal díszített homlokzat egyszerre emlékeztet óriási sípcsontokra és tenger viharos hullámaira. A ház díszítésének egyik leglátványosabb eleme a homlokzat fölé nyúló, meredek, keskeny, színes csempékkel kirakott tetőrész, mely állítólag egy sárkány hátát jelképezi.  
Készítettünk néhány képet az utcafrontról, majd miután elegánsan elhaladtunk a jegypénztár felé kígyózók sora mellett, egyszerűen csak be kellett mutatnunk Andi okostelefonján az online vett jegyeket (22,50€/fő), s mehettünk is befelé.
Tárlatvezetés nincs, helyette kiváló audioguide-ot nyomnak a látogatók kezébe, mely leginkább egy nagy kijelzős okostelefonra hasonlít. Nagyjából a harmadik szoba magasságában jöttem rá, mi célt is szolgál jelen esetben a kijelző, s teljesen elámultam tőle. Ha úgy tartjuk a készüléket, mintha egy telefonnal szeretnénk fotózni, egyes helyiségeknél digitálisan megjelenítik a szoba egykori berendezését, de teljesen az előképbe integrálva, elképesztő valósághűen. Közben persze érzékeli, mit nézel és az ahhoz kapcsolódó érdekességeket mondja le. Sőt, az első emeleten kiállították a ház egy élethű modelljét, melynek oldala szabálytalan cserépminták voltak láthatóak. Elsőre nem értettem, mi is tulajdonképpen itt a látnivaló, amikor kiderült, hogy ha a készülékkel ezt a pókhálómintás oldalt fogom közre, hirtelen megelevenedik a ház teljes keresztmetszeti képe, teljesen berendezett szobákkal, mozgó lakókkal, s ahogy mozgatom a készüléket, úgy változik a 3D kép is, mintha ténylegesen ezt látnám. Hihetetlen!
És akkor még nem szóltam egy szót sem magáról a házról – egy igazi mestermű, elképesztő fantáziával, aprólékos részletkidolgozással és forradalmi megoldásokkal. Az emeletre vezető, csodálatos alapossággal, fából faragott korlát szinte belesimul az ember kezébe, de a legkisebb kilincsek is olyan tökéletesen vannak megtervezve ergonómiailag, hogy ugyanolyan kényelmes bal és jobb kézzel is kinyitni őket. 
Szintén ámuldoztunk a lépcsőház belső udvarának kialakításán, melyet lentről felfele haladva fokozatosan sötétedő kék csempével raktak ki, így akár fentről nézünk lefelé, akár lentről felfelé, a fény úgy törik meg a csempéken, hogy mindig egyszínűnek fog látszani az egész belső világítóudvar. (Ezt a szót most tanultam, világítóudvar. Mik vannak!) 
A lépcsőfordulókban pedig olyan speciális hatású üveget használt válaszfal gyanánt, mely – a kék csempés háttérrel együtt – olyan hatást kelt, mintha víz alatt lennénk. 
Szintén érdemes kiemelni a rendkívül designos kandalló helyiséget, a természetes fénycsatornákat, a természet közeli hangulatot árasztó fa ajtókat és ablakkereteket. 
A épület legszebb helyisége a Passeig de Gràciára néző nagy dolgozószoba, melyet hatalmas, hullámos ablakai és a mennyezeti csillár körüli, örvényre emlékeztető spirálforma egészen egyedivé tesz. 
Kimentünk a ház hátsó udvarára, ahol a szép kovácsoltvas hátsó homlokzati erkélyeket lehetett megcsodálni. 
Végül pedig jártunk a padlástérben és a tetőn is. Előbbi esetében az absztrakt mintákkal díszített, formabontó kéményeket és a képzeletbeli sárkány hátaként emlegetett, színes csempével kirakott tetőrészt figyelhettük meg, de Gaudí a normál esetben nem különösebben érdekfeszítő padlástéri helyiségbe is döbbenetes kreativitást tudott vinni. 
A tetőt tartó téglaboltozat olyan hatást kelt mintha egy nagy állat csontvázában járnánk, miközben a padlástér funkcionalitására is mesterien ügyelni tudott. Ide hozták ugyanis fel a szolgálók a ruhákat kiteregetni, így olyan szellőzőnyílásokat tervezett ide, melyen nem esik be az eső, viszont kiválóan szellőzik.

Már éppen indulunk volna lefelé, amikor egy hostess csajszi kedvesen kiinvitált az utcafrontra nyíló erkélyre, ahol készítettek rólam egy fotót, amelyet „potom” 12 euróért (!) akár meg is vásárolhattam volna kifelé menet. 12 euró?! Kész rablás! Döbbenetes, hogy van rá így is kereslet…
Mielőtt továbbindultunk volna a következő, Gaudí által tervezett ház, a Casa Milà felé, tettünk egy gyors kitérőt, egy innen alig 50 méterre található épületnél, melyet a szürrealista művész, Antoni Tàpies alkotásai díszítenek. Azt előzetesen olvastam, hogy Tàpies főleg fémet és betont használt, de a ház tetejére aggatott, ipari mennyiségű, kusza dróthalmon kívül azért reméltem, valamivel mélyrehatóbb művészi élményt fog a látvány nyújtani, tévedtem.
Szerencsére a néhány saroknyira innen található Casa Milà nem okozott csalódást. A Passeig de Gràcia 92. szám alatt található, La Padrera (magyarul „kőbánya”) becenévvel illetett, hullámzó homlokzatú sarokház az utolsó lakóépület, melyet Gaudí épített, mivel ezután már csak a Sagrada Famíliának élt. 
Építésekor (1906-10) gúnyos kritikákkal illették, mivel alapjaiban rugaszkodott el az akkori építkezés alapelveitől. Az egész hatalmas, ötemeletes bérházban gyakorlatilag csak elvétve találhatóak egyenes falak, sőt a későbbi esetleges szállodaként való felhasználására gondolva a lakások között áthelyezhető, eltávolítható válaszfalak lettek tervezve.
Ahogy kerestük a pénztárat, a lelki szemeimmel már szinte láttam a több tízméteres hosszúságban kígyózó sort, de legnagyobb döbbenetemre, gyakorlatilag senki sem volt előttünk. Gyorsan megvettük a jegyeket (20,50€/fő), amelyhez itt járt audioguide, s kezdődhetett a nézelődés. Először a tetőteraszra mentünk föl, ahol a nagyszerű kilátás mellett az elképesztő designosan kisalakított szellőzőnyílásokat és kéményeket is megcsodálhattuk, melyeket Gaudí jellemzően – más építészekkel ellentétben – nemhogy nem akart elrejteni, hanem épphogy külön karaktert adva kihangsúlyozta őket. 
A két szélső, boltíves átjáróval díszített kémény azért is különleges, mivel keresztülnézve rajtuk épp Barcelona két híres épületének egyikét, a várat vagy a Sagrada Famílilát láthatjuk. 
Ezután itt is a padlástérben megrendezett kiállítást néztük végig, ahol bemutatták a Casa Milà modelljét, és az épület különleges, önmegtartó statikai szerkezetét, mely a miniatűr maketten leginkább egy harmonikához hasonlított. Gaudí a statikai és súlyponti számításokhoz egy pofonegyszerű, mégis zseniális módszert alkalmazott – modellt láncból megformázva egy tábláról fejjel lefelé fellógatta, mely így kirajzolva a természetes súlypontokat, amit felhasználhatott a tervekhez. Ezenkívül bemutatták a saját kezűleg Gaudí által készített bútorokat, székeket, padokat. 
Végül a tárlat keretében az egyik, korabeli módon berendezett polgárlakást járhattunk be. (A bérház legtöbb lakásában jelenleg is irodák és magánlakások vannak.) 
Mire végeztünk a Casa Milàban, délután 2 óra is elmúlt, ideje volt valami ebéd után néznünk. Arra jutottunk, hogy elindulunk a Sagrada felé vezető úton és betérünk az első szimpatikus étterembe. Nem sokkal később tértünk rá a város egyik legjelentősebb sugárútjára, az Avinguda Diagonalra, mely szinte teljes egészében kettévágja Barcelonát. Különösen egy térképen érdekes megfigyelni, hogy az Eixample negyed tudatosan tervezett, merőleges utcáinak rendjét miként szeli keresztül a város fő ütőerének számító Diagonal. 

Rövid séta után leltünk rá egy étteremre (Snack bar Jofama), ahol a tegnapi helyhez hasonlóan lehetett napi menüajánlatot is kérni fejeként 12 euróért – melyben ital, leves, főétel és desszert is benne foglaltatik. A húsgombóccal és kagylótésztával készült levesünket képtelen voltam beazonosítani, s bár nem okozott felejthetetlen kulináris élményt, mint forró lötty, jól esett. Főétel gyanánt én a kockázatkerülő verzió mellé tettem le a voksom és sajttal töltött, panírozott karajt kértem, míg Andi bátran bevállalta a disznólábból készült pecsenyét. Hát, mondanom sem kell, én jártam jobban. A disznóláb első látásra elég riasztónak tűnt, s bár Andi képes mindenkinél alaposabban lerágni a csontokat, boldogan ropogtatva a porcogókat és különféle cupákos részeket, a kezdeti lelkesedése ezúttal hamar alábbhagyott. A végén persze megszántam némi töltött karajjal, de látszott, hogy finoman szólva nem ette degeszre magát ezen a helyen. A főétel mellé elkortyolgattunk egy-egy pohár vörösbort, majd levezetésképpen kikértük a menühöz járó desszerteket, egy kehely gyümölcssalátát és egy jellegzetes karamell krémes édességet (flam).

Ebéd után jöhetett az út egyik fénypontja, Barcelona legfontosabb jelképének, a világhírű Sagrada Famíliának a meglátogatása. A templom hivatalos neve Basílica i Temple Expiatori de la Sagrada Família, ami magyarul annyit tesz, a Szent Család engesztelő temploma, s az 1882-es alapkőletétel óta folyamatosan építik, jelenleg is toronydaruk veszik körül. 
Gaudí egy évvel az építkezés megkezdése előtt vette át a projektet és szó szerint mindent megváltoztatott a terveken, ami csak lehetett. Ez lett élete műve. Olyannyira a Sagradának szentelte az életét, hogy az utolsó 16 évében itt is lakott az építkezés helyszínén, kvázi remeteként. Szegény, nemhogy nem érthette meg élete művének elkészültét (1926-ban elgázolta egy villamos), hanem a legoptimistább számítások szerint is csak halálának a 100 éves évfordulójára, 2026-ra lesznek képesek befejezni ezt a mesterművet. Egy biztos, ha egyszer valóban elkészül, nemcsak a világ egyik legnagyobb bazilikája, hanem legegyedibb és legfantáziadúsabb egyházi épülete lesz. 
Gaudí eredetileg 18 tornyot tervezett az épületre, melyek közül 12 az apostolok, 4 az evangélisták tiszteletére van szentelve, míg a fennmaradó kettőt Jézusnak és Szűz Máriának ajánlják majd. Ha az építkezés utolsó ütemében sikerül felhúzni a gigantikus, 170 méteres főtornyot (Jézus-torony), az közel 9 méterrel múlja majd felül a jelenleg legmagasabb templom, az ulmi székesegyház tornyát. Munka még akad bőven, ugyanis egyelőre csak 8 torony készült el, melyből Gaudí csak egyet láthatott a saját életében.
A Sagrada Família két fő homlokzattal rendelkezik – a Születés-homlokzat kelet, a Passió-homlokzat nyugat felé néz. Ezekből előbbi készült el korábban, így ezen fedezhetjük fel Gaudí legközvetlenebb hatását.
Mi a Passión-homlokzat felőli irányból, a Placa de la Sagrada Família nevű kis park felől érkeztünk. A délután napnak köszönhetően csodálatos mély színekben csodálhattuk meg a jellegzetes templomtornyokat. Teljesen izgatott lettem. A Sagrada Família olyan Barcelonának, mint Párizsnak az Eiffel-torony, Rómának a Colosseum, vagy Londonnak a Big Ben. Annyira izgalmas ezeket a világhírű, jelképként szolgáló helyeket a saját szememmel látni. Bár a templom fenséges látványt nyújtott a délutáni napfényben, azt elég hamar sikerült felmérni, hogy a környező házak és fák viszont épp annyira árnyékolják le a fényt, hogy önmagunkról, háttérben a Sagradával, már nem tudtunk volna jó képet készíteni. 
Mivel a főbejárat a túloldalon volt, megkerültük a templomot, ám a bejáratnál mondták, hogy csak a jegyen szereplő időpontban engednek be minket, hiába volt hátra alig 10-15 perc. A fennmaradó időben minden irányból megörökítettük a Születés-homlokzatot is, melyet olyan aprólékosan kidolgozott szobrok százai díszítenek, melyeket igazán csak közelről lehet azonosítani, távolról az összhatás leginkább sárból tapasztott homokvárra (vagy alulról olvadó csokoládérúdra) emlékeztet. 
A mély vallásosságáról ismert Gaudí az épület homlokzatai által szerette volna vizuálisan megjeleníteni a Biblia legfontosabb szövegrészeit. Az első kettő Jézus születését, majd keresztre feszítését meséli el, míg a harmadik, megépítésre váró Glória-homlokzat az isteni ítéletet fogja feldolgozni.   
Ahogy elütötte az óra a negyed ötöt, beállítunk a sorba. Ahogy átvergődtünk a biztonsági ellenőrzésen, egyből az audioguide-okat kiadó bódéhoz kígyózó sorba álltunk be. Olyan sokan várakoztak ott, hogy egy hostess hölgy külön megkért mindenkit, hogy a kísérők álljanak ki és várjanak külön, csak az audioguide-ot átvevő maradjon a sorban, elkerülve a tumultust. Míg Andi kivárta a sort, én a már elkészült templom kicsiny bronzmodelljét vettem szemügyre. Döbbenetes látni az arányokat, és hogy milyen hatalmas is lesz a végén.
Az audioguide-nak köszönhetően egészen a részletekbe menően megismerhettük a Születés-homlokzat három kapujának (Remény, Hit és Szeretet kapu) csodálatos faragásait, bár őszintén megvallva, alig vártam, hogy végre a beléphessünk a templomba. 
Igazából sosem értettem, miért vannak annyira oda Sagrada Famíliáért. Azontúl, hogy 134 éve építik és nem egy klasszikus templom kinézettel rendelkezik, nem biztos, hogy indokolja az évente idelátogató 3-4 millió turistát. 
Ahogy azonban beléptem a főkapun, azonnal megértettem mindent. A látvány egészen magával ragadó volt, mintha hatalmas óriás fák erdejébe léptem volna, melyek lombjai közül átszűrődik a mennyei napfény. 
A háttérben fülbemászó, magasztos zene szólt, mely még emelkedettebbé tette a pillanatot. Szó szerint a földbe gyökerezett a lábam. Soha még templom nem tett rám ilyen benyomást, döbbenetes élmény volt!
Ahogy lemenő nap fényei beszűrődtek a színes, festett üvegablakokon és varázslatos színkavalkáddal borították a főhajó oszlopcsarnokát, bámulatosan gyönyörű volt. Alaposan végigjártuk a belső részeket, de a látvánnyal egyszerűen nem lehetett betelni. 
Sokkal többet azonban nem időzhettünk egyelőre lent, mivel a 16.45-re váltottunk külön jegyet a Születés-toronyba is, s nem akartunk lekésni arról, hogy a lemenő nap fényében látjuk a várost. A torony tetejére lifttel lehet felmenni, ám előtte a hátizsákokat le kell tenni egy csomagmegőrzőbe. A kulcsos szekrényes egy eurós érmével működnek, melyet a végén visszakapunk.

Miután letettük a cuccunkat, beálltunk a lifthez váró sorba. Nem sokkal később szóltak, hogy ez a lift nem működik, cserébe viszont felmehetünk a Passió-toronyba, a túloldalon. Áttereltek mindenki oda, ahol egy csapásra megtelt emberekkel az egész előtér. Szerencsére mi így is az elsők között juthattunk fel a toronyba. Őszintén szólva, nem voltam elájulva a kilátástól, mivel csak relatíve kis helyen lehetett kinézni, másrészről a lemenő nap végig totálisan szembetűzött.
Nem maradtunk fent túl sokat, jöttünk is szinte azonnal lefelé, egy nagyjából 400 fokot számláló, keskeny csigalépcsőn. 
Ezután felvettük a táskáinkat, majd lekukkantottunk a kripta ablakán (belépni sajnos nem lehet), ahol Gaudít is eltemették. 
Végül a Passió-homlokzat jellegzetes, szögletes szoborcsoportját néztük meg, amely alakok között fel lehet fedezni magát Gaudít is. 
A templomban tett látogatást az alagsorban berendezett múzeumban zártuk, ahol eredeti modelleket, tervrajzokat és korabeli fotókat lehet megtekinteni az építkezés egyes szakaszairól. 

Mire végeztünk kint már szuroksötét lett. Ez pedig csak egy dolgot jelenthet – éjszakai megvilágításban láthatjuk a Sagrada Famíliát. Kiérve azonban a templomból szomorúan tapasztaltuk, hogy egy árva reflektorral sem világították meg ezt a csodaszép épületet. Tettünk egy kört a templom előtti téren, s már éppen indultunk volna haza, amikor lassacskán kigyúltak a várva várt fények…
Ezt követően elindultunk vissza a hostelbe. Útközben betértünk egy boltba is venni vizet, némi sajtot és felvágottat a holnapi reggelihez, valamint némi édességnek kinéző dolgot, amit Andi emelt le a csokis pultról egy vigyor kíséretében. Ezután szándékosan arrafelé vettük az útirányt, hogy a Casa Milàt és a Casa Batllót is útba ejtsük. 
Az éjszakai kivilágítás mindkét épületet teljesen új fényben tüntette fel. Ezzel teljessé vált ez kiváló nap, elégedetten metrózhattunk haza, ahol a szobánkba lépve ezúttal kellemes meleg fogadott minket.


3. nap – Güell Park és Montjuïc (2016. november 11.)

Összehasonlíthatatlanul kellemesebben telt az este a tegnapi jégverem élményhez képest. 9 óra körül keltünk, majd lementünk reggelizni. A sajtkrémes pirítóst ezúttal alaposan felturbóztuk a tegnap vásárolt felvágottal és sajttal, így valamivel tartalmasabbnak bizonyult a reggeli étkezés.
Evés után visszatértünk a szobánkba, s online megvettük a belépőket a Güell Parkba. Az első utunk a mai napon azonban nem oda vezetett – hanem a Sagrada Famíliához. Nem tettem le róla, hogy önmagunkról is tudunk végre egy képet készíteni, háttérben a templommal, s eleinte úgy tűnt, délelőtt 11 óra körül még ideálisak lesznek a fényviszonyok. Ahogy azonban feljöttünk a metrókijáratból, éreztem, elkéstünk. A nap már túlhaladt azon a ponton, hogy igazán szépen világítsa meg a Születés-homlokzatát, de ha már erre jártunk, készítettünk néhány képet. Gyakorlatilag beállhattunk akárhogy, vagy a templom csúcsa maradt le, vagy belemászott egy járókelő, vagy belelógott egy szelfibottal pózoló turista. Végül feladtam a próbálkozást, s reméltem, hátha holnap nagyobb szerencsével járunk.

Innen már egyenesen a Güell Parkhoz (Parc Güell) mentünk. Ehhez át kellett szállnunk a #L3 (zöld) metróvonalra, melynek két állomása – a Vallcarca és Lesseps – felől is megközelíthettük a parkot, mi végül az utóbbit választottuk. A metrókijárattól egy nagyjából 15 perces séta következett a park egyik bejáratáig, melyhez lift vezetett a meredek hegyoldalnak menő Passatge de Sant Josep de la Muntanya mentén. Andinak elég volt bemutatni a telefonján az e-jegy QR-kódját, és mehettünk is befelé. 
A Güell Park amúgy az iparmágnás Eusebi Güellről kapta a nevét, aki Gaudít azzal bízta meg, hogy tervezzen ide a hegyoldalba egy kertvárosi lakóparkot. Az új városrészből végül csak két ház készült el, ellenben helyette egy olyan hangulatos, kreatív közterületet sikerült kialakítani, mely a város egyik legnépszerűbb közteréül vált.
A bejáratnál kapott térkép alapján szépen szisztematikusan bejártuk parkot. Először egy kanyargós úton sétáltunk lefelé a jelenleg iskolaként funkcionáló Güell-ház (Casa Larrard) irányába, majd a kövekkel mozaikszerűen kirakott különleges oszlopsor mentén haladtunk tovább egészen a kilátóteraszig. 


Ez a park központi tere, melynek peremén hullámos, szerpentinszerű, színes csempedarabokkal borított pad vonul végig, ahol látogatók egyszerre pihenhetnek meg, s élvezhetik a páratlan kilátást. Jó volt egyszerűen csak leülni, hátradőlni és elvezni a kellemes őszi napsütést és tudatot, hogy itt vagyunk Barcelonában!
Ezt követően a tér alatt kialakított, 86 oszlopból álló oszlopcsarnokot vettük szemügyre, melynek mennyezetét – mint oly’ sok minden mást is – csempéből készült mozaikkal rakták is. Különösen a négy nagy, napmotívumot ábrázoló mozaikot érdemes megszemlélni. 
Innen lépcsősor vezet a Güell Park főbejáratához, ahol két tündérkastélyhoz hasonlító színes, mozaikburkolatú kis épület várja a látogatókat, melyek egykor kapuőrök helyéül szolgáltak. A jobboldali, hegyes tornyú épület könyvesbolt működik, míg a baloldali a Barcelonai Történeti Múzeum részét képezi. 
A hozzájuk vezető, kettős lépcsősor tetején trónol a park emblematikus, sokszínű mozaiksárkánya, melynek miniatűr másait városszerte árulják az utcai szuvenírárusok. Amellett, hogy a furcsa lény szájából víz csörgedezik, elég népszerű fotótéma a turisták körében, alig lehet elcsípni egy pillanatot, amikor valaki nem pózol egy fotó erejéig a szoborral. 
Mi is türelmesen kivártuk a sorunkat, habár egy kopasz férfi vagy 10 percen át bájolgott sárkánynak dőlve, mire a nejének sikerült egy olyan képet készítenie róla, amely megütötte nála a mércét. 
Ezután felgyalogoltunk Gaudí egykori házából kialakított múzeumhoz (Casa Museu Gaudí). A híres építész itt élt egészen addig, amíg a Sagrada Famlíiában nem költözött. Némi hezitálás után végül csak megvettünk a fejenként 5,50€-ba kerülő belépőjegyet, de őszintén szólva nem hagyott mély nyomokat bennünk a kiállítás. Mindössze néhány személyes tárgy és pár saját kezűleg gyártott széknek és padnak másolata van kiállítva. (Ez már a negyedik helyszín, ahol a Gaudí farigcsálta bútorokat nézhetjük meg, már kezdtem unni a dolgot.) Ezenkívül egy kisfilmet lehetett megnézni, amit valamilyen itt élő egykori nővér visszaemlékezései alapján készítettek Gaudíról, de nem volt egy érdekfeszítő alkotás. 
Innentől kezdve jobbára csak a girbe-gurba ösvényeken andalogtunk. Az egyik félreeső helyen aztán, hódolva az utazási hagyományoknak, előkaptam a vaníliaaromás tégelyemet és gyűjtöttem egy kis barcelonai földet emlékbe. 
Amikor aztán a zsebemben tudtam egy darabkát Barcelonából, a kacskaringós utakon felmásztunk a dombtetőre épült fehér házhoz (Casa Martí Trias i Domènech), mely egyike annak a két épületnek, mely a tervezett lakóparkból ténylegesen meg is épült. 
Ennél szebb helyre aligha húzhatták volna fel, csodálatos panoráma nyílt innen a városra. Itt leheveredtünk egy kicsit az árnyékba, s elropogtattunk egy „Jó reggelt!” kekszet, elmajszoltunk egy almát, majd átgyalogoltunk a szomszédos magaslatra, a Keresztek hegyére. 
Felérve a kőből készült, három kereszttel megtűzdelt kilátóhoz, egy bolond párducruhás utcazenész boldogította a kilátóhoz igyekvő turistasereget az igencsak felejthető minőségű produkciójával. Ha az általa keltett „zajt” kizártuk a tudatunkból és senki sem próbált a kilátó tetején harmincad magával nyomorogva lelökni minket, valóban önfeledten élvezhettük a szélrózsa minden irányában elénk táruló panorámát. 
Ezzel nagyjából bejártuk az egész Güell Parkot, úgyhogy elindultunk vissza a metró irányába. Útközben betértünk egy boltba vízért, ám volt egy olyan érzésem, hogy árcédula híján azért került 1,50€-ba a (máshol 20-30 centes) másfél literes ásványvíz, mivel útikönyvvel a kezemben és fényképezőgéppel a nyakamban épp eléggé turistának néztem ki. Elég jó profitot termeltem a boltos bácsinak, annyi szent!
A nap hátralevő részében a város fölé magasodó Montjuïc hegyet szerettük volna bejárni. Itt azért ne gondoljunk egy hófödte, csipkés hegycsúcsokkal rendelkező Mount Everestre, hiszen a maga 213 méteres magasságával még a legnagyobb jóindulattal is csak dombnak nevezhető. A környéket az 1929-es világkiállításra alakították át teljesen, s azóta Barcelona legnagyobb üdülőövezetének számít, ahol múzeumok, képtárak, éttermek, szórakozóhelyek és vidámpark várják a kikapcsolódni vágyókat. Egyik fő látványossága a 18. századi vár (Castell de Montjuïc), melyet egy hatalmas park (Parc de Montjuïc) vesz körül.

A hegyre fogaskerekű vasút (Funicular de Montjuïc) vezet fel a Paral·lel megállótól, mely ezúttal pont kapóra jött nekünk, ugyanis az #L3 (zöld) vonalról érkezve úgy tudtunk átszállni a fogasra, hogy nem kellett újra lekezelni a T-10 kártyánkat.
A felső végállomástól eleinte gyalogszerrel akartunk eljutni a várhoz, ám rossz irányba indultunk el az Avinguda Miramar mentén. Végül a hegyoldalban kialakított, lugasokkal övezett Laribal-kertben (Jardins de Laribal) lyukadtunk ki. Hiába lestük az irányjelző táblákon a vár felé mutató nyilakat, csak a szomszédos olimpiai falut és a közeli nyilvános vécét reklámozták. Utóbbira nagy szükségünk is volt, úgyhogy ideiglenesen félretettük a várkereső hadjáratot a szent cél érdekében. Az eredmény kiábrándítóan mocskos, büdös, összekakált, lepukkant mellékhelyiség volt, minden idegszálammal koncentrálnom kellett, hogy feleslegesen semmihez se érjek hozzá.

Ezután megelégelve a bolyongást, inkább visszatrappoltunk fogaskerekű végállomásához, ahol aztán nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenkező irányba indultunk el, mint kellett volna. Innen aztán mehettünk volna kabinos felvonóval (Telefèric de Montjuïc) fejenként oda-vissza 12,50€-ért, de inkább a séta mellett döntöttünk. 20 perc alatt így is felértünk a várhoz, ám mivel a benne működő hadtörténeti múzeumhoz most nem volt túl sok kedvünk, inkább kényelmesen körbesétáltuk a történelmi létesítményt. 
Innen nagyszerűen rá lehetett látni az alant működő, konténerekkel borított, forgalmas teherkikötőre, melyet annak ellenére lelombozó látványnak találtam, hogy tulajdonképpen logisztikus vagyok. 

A vár körüli ösvény sem éppen egy díszes promenád, nincs rendesen kiépítve, és néhány beteg kaktuszon és kóbor kutyán kívül mást nem nagyon látni errefelé. Az egyik nagytermetű eb láttán, Andi kérésére, sietősre vettük a tempót, de nem vesztettünk sokat, nem igazán alkalmas a hely holmi szerelmes andalgásra. Mivel kezdtünk fáradni mindketten, visszaérve a kabinos felvonó felső állomásához, meglestük, mennyiért vinne le minket a felvonó. 8 euró? Csak egy irányba? Lefelé? Ki van zárva!

Ennyiért inkább gyalogolunk tovább. Lefelé határozottan kellemesebb volt jönni, mint felfelé, sőt a felvonón megspórolt pénzből már egy kiadós vacsorán is fantáziálhattunk.

Innen elbaktattunk a Montjuïc másik végén magasodó Katalán Nemzeti Művészeti Múzeum (Museu Nacional d'Art de Catalunya) felé. A leginkább egy parlament magasztosságát idéző palota szolgál a város legfontosabb műgyűjteményének tárházául. 
Leültünk egy kicsit a múzeum előtti teraszra pihenni, s gyönyörködtünk a kilátásban. Innen fentről nagyszerűen rá lehetett látni a híres zenélő szökőkútra is, sokan már szerintem az este hét órási kezdésre gyülekeztek, hiába volt még csak háromnegyed hat.
A szökőkutas produkció előtt azonban mindenképpen még meg akartunk vacsorázni, úgyhogy lejöttünk a múzeumtól induló elegáns lépcsősoron, majd legyalogoltunk a forgalmas közlekedési csomópontként ismert Plaça d'Espanyáig. A tér túloldalán próba szerencse alapon betértünk egy kerek, római amfiteátrumot idéző bevásárlóközpontba (Arenas de Barcelona), melyet – mint utóbb kiderült – 1977-ig tényleges bikaviadalok rendezésére használtak. Végigszemléltük az alagsorban lévő étteremkínálatot, majd egy szimpatikus burgerező (Frank4) mellett tettük le a voksunkat. Kiváló döntésnek bizonyult, még a burger-ínyenc Peti barátom is kifejezetten elégedett lett volna vele.
Este 7 előtt nem sokkal mentünk is vissza megnézni az Avinguda Maria Cristina végében elhelyezkedő mágikus szökőkút (Font màgica de Montjuïc) zenére komponált, különféle színekben pompázó játékát, ahol már hatalmas tömeg várta összezsúfolódva a produkciót. Ha valaki talált egy talpalatnyi szabad helyet, akkor sem biztos, hogy láthatott mindent a feltartott okostelefonok és szelfibotok egész erdejétől. 

A rendkívül látványos showműsor során jellegzetes és népszerű zenékre igyekeztek a szökőkút vízjátékát komponálni, de sokszor az volt az érzésünk, mintha egymástól teljesen független lenne a képi- és hangvilág. Végül jó sokáig maradtunk, s csak fél 9 körül indultunk el hazafelé az Avinguda del Paral·lel mentén.


4. nap – Grácia negyed és Poble Espanyol (2016. november 12.)

Nem tettem le a tervemről, hogy még hazautazás előtt készítek egy normális képet magunkról a Sagradával, amelyen minden egyszerre klappol, tökéletesek a fények, nem lógunk le, más pedig nem lóg bele. Ennek a szent célnak az oltárán még reggel fél 8-kor is hajlandó lettem volna felkelni. Az óra csörgött is, ám kikukkantva az ablakon szomorúan konstatáltam, hogy sűrű felhő borítja az eget, a napnak se híre, se hamva. Gyakorlatilag tehát tökmindegy, mikor kelünk fel, a tökéletes délelőtti fényekről és a kék égről lemondhattunk.
Ennek fényében nem is siettünk el a dolgot. Visszadőltünk még aludni egy kicsit, majd a szokásos időben, fél 10 körül lementünk reggelizni. Az elmúlt napokban jól bevált narancslekváros, mogyorókrémes pirítós és egy csészényi jó fekete tea indította a napot. A pulóveres pultoslány, aki időről időre pótolta a fogyóban lévő ételeket a reggelihez, viszont továbbra is rettentően unszimpatikus volt a számomra. Életunt, flegma, leszarom stílusának köszönhetően kifejezetten irritáló jelenségnek számított.

Bár a felhős idő egy cseppet sem javult időközben, még egyszer utoljára a Sagrada Famíliánál kezdtük a napot. Andi türelmesen kivárta, amíg megkomponálgattam a különböző beállítású képeimet, melyekbe ezúttal nem turistacsoportok garmadája, hanem a kivonuló rendőri harckocsik lógtak bele.
Mindegy, Andival megegyeztünk, hogy egyszer majd úgyis vissza kell ide jönni, megnézni, amikor befejezik végre a templom építését. 
Ezt követően a kisvárosias hangulatú Gràcia negyedben tettünk egy sétát. A kerület 1897-ig önálló településként létezett, de sajátos jellegét sikerült az egyesülés után is megőriznie. Kanyargós, keskeny kis utcácskák, hangulatos terecskék jellemzik ezt a részt, mely igencsak éles váltás a pár utcával odébb tapasztalható nagyvárosi nyüzsgéshez képest. Alapvetően nem kell itt nagyobb turisztikai látnivalókra számítani, de egy kellemes sétát mindenképpen megér. Nekem a Plaça de la Vila de Gràcia nevű kis terecske tetszett a legjobban, melynek egyik végén egy 33 méter magas óratorony figyelt, mellyel szemben a kerületi városháza bugyikék homlokzatú épületét láthatjuk. 
 
Az útikönyv még a Plaça de la Virreinát ajánlotta, mint a Gràcia egyik legszebb terét, de mi nem ájultunk el tőle különösebben. Egy nagy kört téve, végül Gaudí egyik legelső épületénél, a Casa Vicens-nél lyukadtunk ki, ám nem tudtuk érdemileg megcsodálni, mivel tetőtől talpig fel volt állványozva szegény ház. 
Innen a közeli Fontana megállóhoz mentünk, ahonnan a #L3 vonalon elmetróztunk az Espanyáig. Bár éhesek még nem voltunk, enni azért tudtunk volna valamit, a mai reggeli amúgy sem volt túl kiadós. 
Végül a tegnapi Arena plázában találtunk egy szimpatikus pékséget, ahol vettünk egy édes vaníliás tekercset és rendkívül finom, brownie-hoz hasonlító kakaós sütit, melynek belseje lágy és olvadt kakaókrémmel volt töltve. Nyamm…még mindig érzem az ízét a számban!
Ezután elsétáltunk a Plaça Espanyától a mágikus szökőkút irányába, mivel ezt a részt tegnap estefelé csak végigrohantuk a szökőkutas produkció előtt. A Plaça Espanyától induló sugárút, az Avinguda de la Reina Maria Cristina végében két 47 méter magas téglatorony magasodik (Torres Venecianes), melyeket a velencei Szent Márk-bazilika harangtornya után mintáztak. Ezek a tornyok jelölték az 1929-es világkiállítás hivatalos bejáratát.
A legszebb látképet azonban mindenképpen a Katalán Nemzeti Művészeti Múzeumnak otthont adó Nemzeti Palota (Palau National) szolgáltatta, mely büszkén magasodott a domboldal tetején. 

Felmásztunk a hosszú lépcsősoron, majd elindultunk megkeresni a közelben található skanzent, a Poble Espanyolt, mely Spanyolország egyes régióinak építészeti stílusát és mesterségeit hivatott bemutatni. A belépőjegy nem olcsó, fejenként 13 euróba kerül, úgyhogy igencsak elgondolkozóba estünk, megéri-e az árát. Végül arra jutottunk, hogy erről csak úgy bizonyosodhatunk meg, ha adunk neki egy esélyt. Ahogy beléptünk a bejáraton, szinte rögtön meg is bántam az egészet. A mesterséges kis népi falu tetszetős főterén egy hatalmas sörsátor lett felhúzva, ahol valamilyen munkaügyi expót rendeztek, rengeteg standdal, hosztesszel és élő rádióműsorral. Döbbenetes lelombozó volt, hogy fizetünk egy vagyont a jegyért, a legszebb részét a helynek elrondítják és kisajátítják egy teljesen oda nem illő célra. Teljesen illúzióromboló volt! 
Mindenesetre, ha már itt voltunk, a jegyhez kapott térkép alapján tematikusan végignéztük az egyes házacskákat. 
Ahogy magunk mögött hagytuk a főtéren kialakult nyüzsit, szépen lassan átadtuk magunkat a hely varázsának. Hangulatos kis utcácskák, narancsfák, jellegzetes épületek, ínycsiklandozó, helyi régiós ételeket kínáló éttermek, kézműves műhelyek, mini kiállítások, üvegfújó bemutató.
Andi boldogan mutatta nekem az andalúz részleg tipikus, házfalra aggatott, kék virágcserepes házait, melyet azonnal felismert, hiszen szülei nemrég jártak arrafelé egy spanyol út keretében. 
Éreztem rajta, hogy egyre inkább megjön a kedve Spanyolországhoz, mely révén még tovább bővülhet a jövő évi potenciális úticélok listája. Az andalúz és aragóniai rész kifejezetten tetszett nekünk. Elsétáltunk a skanzen túlsó végéig, a Szent Mihály monostorig (Monestir de Sant Miquel), amely mellett többféle ételárusító stand sorakozott. 
Itt, amolyan étvágygerjesztő gyanánt, megosztoztunk egy szelet tonhalas pitén, majd meglestük a dombtetőről leszáguldó nyári sízőket, akiket – akárcsak az expo kiállítást – továbbra sem értettem, mit keresnek itt. Az egyik standnál osztogattak ingyen tejtermékeket, dobozos flamot és joghurttot, úgyhogy még mielőtt ebédelőhely után néztünk volna, még beálltunk ide a sorba kérni egy-egy mintadarabot.
A bőség zavarában jó lett volna több mindent végigkóstolni, Andit nagyon izgatta a katalán burger, de végül a galíciai rész mentén található egyik étteremre esett a választás. Kiültünk teraszra egy narancsfa alá, s lelkesen átböngésztük a gusztábbnál gusztább ételekkel teli étlapot. Kértünk egy-egy paradicsomos krémmel megkent katalán kenyeret (pan con tomate), a magyar paprikáskrumplihoz hasonlító egytálételt (Tapa patatas con chorizo), szilvás répás marhahúst, valamint két korsó Estrella sört, és kipróbálva mindegyik fogást, jóízűen megebédeltünk.  
Ebéd után még sétálgattunk az eddig fel nem fedezett utcácskákban, majd, amikor nagyjából bejártunk mindent, vettünk képeslapot Annának és Laurának a bejárat melletti szuvenírboltban.
Szerencsére bélyeget is árultak, pechünkre a legkisebb értékű az USÁ-ba érvényes volt, így hiába csak Európába ment volna mindkettő, drágább bélyeget tudtunk csak venni hozzájuk. Lehuppanva egy padra azonnal meg is írtuk őket és bedobtuk a főbejárat melletti postaládába.

Ezt követően lesétáltunk a Plaça Espanyáig, ahonnan ezúttal a Gran Via de les Corts Catalanes-en haladtunk tovább. A több mint 13 km hosszan elnyúló sugárút a második leghosszabb utca egész Spanyolországban és a város egyik legfőbb ütőerének számít. A forgalmas út mindkét oldalát rendkívül hangulatos, ligetes fasor és különálló gyalogos- és bicikliút szegélyezi, melyet a két szélen még megtoldottak egy-egy szervizúttal is. A kellemes séta során érdemes volt megfigyelni az útmenti épületeket, melyek között láthattunk rendkívül szép, igényesen felújított, elegáns házakat is.  
Az egyetemhez (Universitat de Barcelona) érve letértünk az egyik mellékutcára, mely a város egyik legnagyobb közterére, a Plaça de Catalunyára vezetett. 
Itt futnak össze Barcelona legfontosabb utcái, s innen indul a kikötőig futó világhírű sétálóutca, a La Rambla is. Ekkorra már igencsak sajogtak a lábaim a sok gyaloglástól, s önkéntelenül is a pihenésre alkalmas padokat lestem, de elnézve az emberekkel tömött teret, ez továbbra is csak vágyálom maradt. Ha az embertömeg nem lett volna elég, az egy négyzetméterre jutó galambmennyiség még ezt is felülmúlta, így Andi noszogatott, hogy ne itt akarjak kényszerpihenőt tartani. 
Innen a La Ramblán folytattuk az utunkat, ahol nemhogy kevesebb ember nem lett, de szó szerint folyószerűen hömpölygött az emberáradat. A fákkal övezett, híres sugárúton egymást érik szuveníres-, virágos- és újságos bódék, utcazenészek, pantomimesek, mobilkifőzdék, miközben az épületek között is számos érdekességet találunk. 
A színházzá átalakított Reial Acadèmia de Ciències i Arts például a város első utcai órájával büszkélkedhet, de említhetjük az operaházat (Gran Teatre del Liceu), a korábbi esernyőbolt sárkányos cégérét, vagy Joan Miró járdamozaikját
A sok nevezetesség mellett az egyik legnépszerűbb hely mégis az erős turisztikai felárral működő Carefour bolt volt, melyet szó szerint elleptek az emberek. Vettünk némi vizet és pékárut holnap reggelre, valamint némi csokit az otthoniaknak, de mire kivártuk a végeláthatatlan sort a pénztárnál kint szurok sötét lett.
Az út felénél – megelégelve a szüntelen embertömeget – letértünk a Katedrális irányába. Pad itt sem nőtt ki a földből, úgyhogy a járda szélére telepedtünk le szusszanni egyet. Figyeltem az embereket a téren. Útikönyvvel bámészkodó turisták, andalgó párok, ökörködő helyi tinédzserek, szelfibotokat árusító bevándorlók és a világító, katapultos játékot az égbe reptető alakok (akiket hidegen hagy, kinek a fejét landol a játékszerük), volt itt mindenféle.
Békésen elnyammogtuk az ajándékba kapott flamot és joghurtot, majd továbbsétáltunk a közeli Plaça de Sant Jaume-ra, mely a múltkori óvárosi városnézéskor kimaradt. 
Ez a kis tér két fontos középületnek ad otthont, ugyanis itt található a katalán kormány székhelyéül szolgáló Palau Generalitat, mely az esti díszkivilágításnak köszönhetően sötétkék fényárban úszott, valamint a Városházaként funkcionáló, 14. századi Casa de la Ciutat épülete. 
Innen folyamatosan igyekeztünk visszafelé orientálódni a La Ramblára, viszont teljesen véletlenül belefutottunk a hangulatos belső udvarszerűen kialakított térre, a Plaça Reial-ra, ahol éjszakai klubok, elegáns éttermek és sokszor élőzenei koncertek várják az érdeklődőket. Természetesen ennek a térnek is van Gaudís vonatkozása – ő tervezte a díszes lámpaoszlopokat.
A nap záróakkordjaként tettünk még egy utolsó sétát a kikötőnél, ráadásul épp akkor, amikor a modern Rambla de Mar hidat éppen elforgatták, hogy beengedjenek néhány kikötőbe érkező hajót.
Ezzel teljessé vált az utolsó Barcelonában töltött napunk is, jó érzésekkel és elégedetten indulhattunk vissza a hostelbe.
A recepciónál még a biztonság kedvéért megkérdeztük a holnap hajnali reptérre való kijutás lehetőségeit, melyeket mérlegelve Andival végül a reggel 6.15-ös #46 buszt céloztuk meg.
A fürdést követően még be kellett pakolnunk, majd bezuhantunk az ágyban. Sok időnk nem maradt az alvásra.


5. nap – Indulás haza (2016. november 13.)

5.10-kör csörgött az ébresztőóra. Sajnos tudtam, ez nem az a pillanat, amikor túl sok szundit engedélyezhetek magamnak. Andi már javában készülődött, úgyhogy én is igyekeztem gyorsan összekapni magam. 
Indulás előtt lehúztuk az ágyneműket, majd lementünk a recepcióra kicsekkolni. Ahogy visszakaptunk a mágneskulcsért járó depozitot, már húztuk is a csíkot a metró felé. Kora hajnal révén a legkitartóbb partiarcok még csak mostanság kezdtek hazaszállingózni a bulihelyekről. Ami szomorúbb, hogy a mi reggeli ábrázatunk aligha volt kipihentebb az övéknél.
Mindössze két megállót kellett megtennünk az #L3 metróval az Espanyáig, ahol az Arena pláza mentén sorakozó buszmegállók közül kikerestük a #46 busz indulási helyét. Mivel épp lekéstük az előző járatot, közel 23 percet kellett várnunk a következő buszra, de még így is teljesen időben voltunk. Igaz, ha nagyon siettünk volna, eljöhettünk volna a valamivel gyorsabb, de sokkal drágább Aerobús-szal is, de a negyed 7-re befutó #46 busz is lazán kivitt minket 20 perc alatt a reptérre. (Ráadásul a T-10 kártya révén alig 1 euróba került így az út.) 
Még így is alaposan túlbiztosítottuk magunkat, közel 2 és fél órás várakozás következett a reptéren. Valahogy aztán kibekkeltük az időt, én a költségösszesítőmet írtam, Andi olvasgatott.

A gépünk pontosan 9.15-kor szállt fel, s nem sokkal háromnegyed 12 előtt landoltunk Budapesten. 
Ezzel sajnos véget ért ez a szuper barcelonai utazás, de nem lehet egy csepp hiányérzetünk sem, mindent megkaptunk ettől az öt naptól, amit csak várhattunk, sőt még többet is. Álmomban sem gondoltam volna, hogy november közepén ilyen remek időt fogunk ki, s állítom még jobban is jártunk ezzel, mintha a nyári csúcsszezonban jöttünk volna. De a legnagyobb meglepetést maga a város szolgáltatta. Bevallom őszintén, amikor ezt az utat először javasoltam Andinak, nem is annyira a város iránti érdeklődés munkált bennem, hanem hogy végre én is felkerüljek a Barcelonát megjártak képzeletbeli listájára. A város kifejezetten kellemes meglepetésnek bizonyult, melybe mindketten már az első nap beleszerettünk. Nem hatotta át annyira a tipikus spanyolos, mediterrán életérzés, mint az előzetesen vártunk, de egyáltalán nem is hiányzott, ez így volt kerek egész. Megfigyelhettük, mennyire más a katalán emberek habitusa, mint egy átlag spanyolé (már ha egyáltalán van olyan), sokkal inkább tűnnek rokonlelkeknek a franciákkal, németekkel vagy az észak-európaiakkal. Szintén döbbenetes látni, hogy egy-egy korszakalkotó egyéniség, mint Gaudí milyen szinten képes meghatározni egy város jellegét. Az ő munkájának lenyomata a mai napig megfigyelhető Barcelona legszebb és legegyedibb részein, melyek nagymértékben hozzájárultak, hogy a város egy örök klasszikus legyen. Már önmagában csak a Sagrada Famíliáért megérte volna eljönni ide, azt az érzést, amikor beléptem ebbe a csodálatos épületbe, sosem fogom elfelejteni. Egy biztos, Barcelona kikövezte az utat Spanyolország többi részének, már csak szépen lassan fel kell fedeznünk az egészet!